sajnos megszámolni sem tudom így utólag, hogy tegnap este hány olyan mondatot mondtam, amit nem kellett volna. mikor tanulok már? el kell kezdeni csinálni valamit. (például olvasni a Heart of Darkness-t) hosszú idő alatt kivertem a fejemből valakit, és azóta nem írtam szerelmes verset. miért nyisson ajtót az ember, ha úgyis a huzat fogja bevágni azt? talán mégse? akkor mi ez a védekező mechanizmus? fél nyitottság nem nyitottság? bozse moj.

rejt éj

hogy tudok egy teljes oldalt nem észrevenni egy zh-ban, ha egyszer végiglapozom, utána pedig kétszer végigoldom az összes feladatot? rejtély. mint ahogy az is rejtély, hogy hogy nem tudtam berúgni egy sörtől és két töménytől, amikor pedig direkt szerettem volna. na mindegy. kezdem azt hinni, hogy nem is én lennék, ha normálisan mennének a dolgok.

gyakorlatilag félek a saját személyiségemtől. nem vagyok negatív, csak nyers vagyok. néha. néhol.

Szláva bógu pjátnyica, mondaná Olga. sajna viszont írok egy zéhát az egész eddigi anyagból. szerencsére minden óra előtt átismételtem az összes addigit, úgyhogy elméletileg nem olyan vészes a helyzet. este 11-re értem haza, és tartottam egy órányi szabadidőt. most meg tanulás. rájöttem, hogy lehet, hogy Ionesco is volt a tegnapi színházban. egyébként minden este színházban szeretnék lenni. ma az előadáson annyian voltunk, mint egy kicsit népesebb szemináriumon.

szóhalom

a márpedig nem érdekel hogy zéhá meg három óra alvás filozófiát követve mégis elmentem a Katonába Dilettánsokat nézni. és nagyon örülök, hogy így tettem! ül(het)tem (volna). azért szeretek a leghátsó sorban lenni, mert

- oda ritkán nem kapok a sor közepére jegyet

- olcsóbb, és ha valaki sokat jár színházba, ez igencsak szempont!

- és ami a legjobb benne: nem ül mögötted senki, úgyhogy úgy ágaskodsz, ahogy akarsz. szóval le sem hajtottam a széket, nekidőltem így, és olyan jól beláttam az egészet, hogy csak na.

olvastam, hogy sokan hazamennek a szünetben a Dilettánsokról meg így uncsi meg úgy csalódás, de dolgoztak is rajta a bemutató óta (mert ugye a "jó kritikus" egyik fő ismérve az, hogy még a 10. előadás előtt ír kritikát...) meg szerintem jó kis darab és jó kis előadás lett. (még el kell olvasni és újra kell nézni.) ott volt a Forgách is egyébként, aki írta. sajnos fogalmam sincs róla, hogy megismer-e a felvételiről, és azt sem tudom, hogy annak örüljek-e jobban, ha igen vagy annak, ha nem, mert hát azon tényleg nincs mit szépíteni, hogy milyen katasztrofális produkciót vágtam ott le a szóbelin. (tanultam belőle)

mostanában siránkoztam, hogy hogy szeretném látni az Ascher-féle kaposvári Godot-t, és nagy örömömre most kaptam egy kis ilyesmit is a Dilettánsokban. meg úgy egyébként is valahogy tele volt a egész azokkal a drámákkal, amikkel épp foglalkozom (Godot, A mizantróp, A gondnok, még Hamlet is) olyan erős dolgok voltak benne, hogy csak bámultam és próbáltam tartani a lépést. (de most majd elolvasom a szöveget, ha összeszedem valahonnan. azt hittem, a szinhaz.net-en fent lesz, de nem.) és hű, mennyire egyszeri volt attól is, hogy a Fábry mit össze nem hantázott szombaton az Új Színház előtt. meg hogy most volt október 23. és ki hol töltötte azt.

előtte egyébként az egyetemen van színházas órám, amiben akkora potenciál lenne, és folyton csak csalódok, mert a tanár nem hozza ki belőle ezt, de a szidalmaimat megtartom inkább a délelőtti órámat tartó tanár számára, mert még a végén elsúlytalanodnak ha marokszámra szórom őket. és sajnos kiváló érzékkel csinálok hülyét is magamból, valahogy úgy, mint a dramaturgfelvételin, amiből pedig elvileg tanultam. gyakorlatilag meg gyakorolni kéne egyszerűen és egyértelműen kifejezni magamat. (Philinte nem üres, nem, nem üres, egy szóval sem mondtam ilyet, mert inkább metaforákban makogtam valamit arról, hogy a külvilággal való kommunikációjában viszont de, még akkor is, ha egyébként ő nem ilyen, persze hogy nem ilyen, maga mondja, hogy nem ilyen.) az a baj, hogy versfirkász vagyok és szeretem a metaforákat meg a szimbólumokat meg úgy általában a jelzésrendszereket, és szeretem szándékosan invenciózusan használni a nyelvet, például itt a blogon is. lehetséges, hogy ez kissé negatívan hat a külvilággal folytatott kommunikációmra. vagy legalábbis az érthetőségére. úgyhogy valamit elkezdek tenni ez ellen, mert ez fontos. úgyhogy ez volt az utolsó ilyen összeszedetlen blogbejegyzés egy időre.

de motiváló!

fél hatkor örömmel lefeküdtem aludni, hogy akkor én most kész vagyok a handouttal is a mai referáláshoz. kilenckor felkeltem, mert tízre be kellett érjek ahhoz, hogy a a handout ki is legyen nyomtatva és sokszorosítva is legyen a fél tizenegykor kezdődő órámra. (ez 5 órával van azután, hogy lefeküdtem aludni, csak mondom.) de a tanár, akinek eme szakmában való kvalitásait egyébként is kétségbe vontam már persze eltolta nekem. nem, hogy én nem kerültem sorra, de más sem, hozzam ugyanezt a cikket két hét múlva, amikorra a következő cikkből való referálásom lenne esedékes. és gyerekek, nem fogunk csúszni, szóval készüljön föl arra a órára is mindenki, ergo hozzak két cikket. na tudja, mikor hiszem én el ezt neki, tudja mikor. így is folyamatosan saját magát projektálja, két mondatonként közbeszól minden előadásban. ezt persze tolerálnám, ha co-teachinget harangozott volna be, de nem, mi adjuk ezt elő, aztán nem hagyja. roppantul gyatra pedagógiai módszernek tartom azt is, hogy a közbeszólások nem is követnek semmi saját struktúrát sem, miközben beszélsz ő megtalál valami leírást valami esszében, amit fontosnak érez elmondani, és akkor mondja vagy gyakran felolvassa. (ma kivételesen a a kritikai kiadás volt nálam, amit ő is használ, gyakorlatilag felolvasott a jegyzetekből.) nem vitatom, hogy olvasott, nem vitatom, hogy jó irodalmár, csak azt vitatom, hogy jó tanár. nem tudom, felmerült-e benne egyáltalán, hogy milyen mértékben demotiváló a a diákokra nézve, ahogy ő tanít. mert szerintem meglehetősen. én legalábbis nem szívesen fektetek rohadtsok energiát egy olyan prezentációba, amit ő úgyse fog hagyni, hogy végigmondjam. és mivel kábé három órát aludhattam, ezért erősen kétségessé vált, hogy én ma este állójeggyel színházba menjek. már persze főleg annak tükrében, hogy holnap jön egy zéhás csütörtök, amire hatványozottan igaz lehet a csütörtökképlet.

van valami pikáns abban, hogy 13 perc múlva éjfél, és sehogy nem állok azzal a cikkel, amiből referálok reggel fél 11-től (este pedig ugye állójegyre pályázok, gondolom kávé kávé kávé lesz a nap fele). az talán erős, hogy sehogy, mert egyszer már elolvastam, ki is jegyzeteltem belőle ezt-azt, most már csak egy második olvasás kell neki, meg egy handout belőle feladatokkal. hogy őszinte legyek: semmi kedvem megcsinálni. nem érzem magamat túlzottan motiválva. nagyrészt arról szól a cucc, hogy mit kezdjük a weird sisterekkel a Macbethben. párkák-e vagy ördögi alkalmazásban lévő boszorkányok, és egyáltalán Shakespeare írta-e Hekatét meg egyébként is ő írta-e a egész darabot. hát ez van. de most fél éven belül ne kelljen Macbethet olvassak, ha nem muszáj, mert tényleg nincs kedvem ilyen sűrűn újraolvasni. nem azért mert bajom van vele, csak szívesebben csinálok mást. azt meg ugye úgyse merem, hogy úgy referáljak valamiből, hogy nem két perce olvastam legutóbb, amiről a cikk beszél. megint belenyúltam a lelkem legmélyébe egy bejegyzéssel. olyan jó ez a blog, hogy menten elalélok.

azért az milyen marhaciki már, hogy a tanár annyit nem néz ki belőlem, hogy fel tudjak olvasni egy rövidke verset oroszul. oké, hogy lefordítani nem biztos, hogy hibátlanul menne, de hogy a fölolvasással is problémáim lennének, azt határozottan tagadom. egyébként van egy előadásom hétfőn, ahol van egy srác, aki hétről hétre jóval előbb a teremben van, és egy folytában fel-alá mászkál keresztbe-kasul, és én ettől megőrülök. olyan szinten irritál, hogy az nem igaz. most is itt megy, de még csak nem is kényelmesen, hanem mint a nikkelbolha. idegrángást fogok kapni tőle, de hát nem mondhatom neki, hogy hagyd abba, mert valami baja biztos van, hogy ezt csinálja, hát ne tetézzük a problémát. mentsen meg valakiiiiii. (gvára)

nem obszesszív-kompulzív módon, mert úgy csak ajtót nyitogattam és papucsot raktam derékszögbe meg törülközőt hajtogattam félbe régen, de mégiscsak egész álló nap eszem. majd reggeltől nem. erről ennyit. egyébként a legnagyobb távolság ma amit megtettem az az volt, hogy kihurcoltam a nagyszobából egy fotelt a cselédszobámba, hogy abban fejezzem be A gondnokot. egyébként Vihar Van, aludnom kéne, és drága a színházjegy, úgyhogy szerdára nézve csak állójegyről álmodozhatok... a öt napon belül mondjuk kétszer voltam színházban, de úgy kell mint testemnek az abonett, mert ugye kenyeret azt nem ehetek. szóval ez megint egy bagatellizálós bejegyzés, pedig ki akartam keresni egy idézetet is még délután, csak hirtelen öt és fél óra múlva kelek, és hát már megint nem egészen a jó irányba motiváltam magamat estitevékenységileg, szóval kicsit szurkapiszkál valami lelkiismeret.

oly régi mese

fikció és a múlttal való ambivalens viszony. magamat magammal mérni, csak az idősík különbözik. ez egy dal, amihez sokszor kapcsolok vissza. majdnem annyiszor mint a Tonio Krögerhez meg az Amikor sötétedni kezd...-hez, de talán azoknál mégis kicsit kevesebbszer. egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy nyilvánossá tegyem-e a régi blogomat. egyszer talán majd írok róla.

utálom, hogy elmenjek fürdeni. azt hiszem, ha nem szeretek bele valamibe hirtelen nagyon nagyon (vagy történik valami váratlan), akkor tényleg Beckettből írom majd a szakdogámat. ez a blog elég vacakul megy.

oi, oi, reggel fél kilenctől nekem okosakat kéne kérdezni órán, de egyelőre fogalmam sincs, mit.

színház ma

Hazajöttem a Katonából meg a beszélgetésről, amit utána tartottunk a velem állítólagosan hasonszőrűek társaságát élvezve, és utána fél órán át kiabáltam itthon tehetetlen dühömben. A valóságnak egy kicsit jobban megfelel, ha úgy mondom, hogy levegőt alig véve jó hangosan rázúdítottam anyukámra az egészet, amitől fel vagyok húzva. Ezek a emberek akikkel állítólag hasonszőrű vagyok, azt sem tudták, hogy mi megy most az Új Színház körül. És aki tudott valamit, az se tudta a Dörner nevét. Pedig ekkora hördülések után, amit a színházi világ úgy ámblokk hördült Jiri Menzellel meg hasonlókkal megtoldva, ha valakinek csak a fél fülcimpája belóg a színházi világba, hát nem igaz, hogy nem tudja a Dörner nevét. És még csak nem is az volt, hogy basszus, itt van a nyelvemen. Wáhhhhh, nagyon ki vagyok ábrándulva.

Most hogy megjártam Amerikát, és volt alkalmam a színpad túloldalán tenni-venni, láttam embereket ott, akiket ambicionál a színház, meg láttam embereket itt, akiket állítólag ambicionál a színház, és azt kell mondjam, hogy nagy különbséget nem látok közöttük pedig a két színházi kultúra között rohadtnagy a különbség. Olyanról, hogy politikus színház én Amerikában egyáltalán nem hallottam. (De majd írok Alennek vagy Phoebe-nek, és megkérdezem.) Az van, hogy bevonzza az embereket a színház, mert imádják a hangulatát vagy szeretnek játsszani vagy szeretnek ott szórakozni, de itt stop. Még a pszichológiai problémafelvetésig el-eljutunk, de slussz. Mert ugye olyan varázslatos. Igen, de ez nem minden... A színház maga lesz a cél, ahelyett, hogy eszköz lenne.

Magamra is mérges vagyok, pont ilyen sültpontynak tűnhettem én is sokszor, nagyon kiábrándító lehetett az összkép, amit az "elkötelezett" csapatunk produkált. Tehetetlen dühben leledzem. És töketlennek is érzem magamat, és nem csak azért, mert nőből vagyok. Most nagyon nagyon nagyon határozottan érzem, hogy elkötelezett vagyok amellett, hogy színházban dolgozzak, nagyon motivál, az egyetlen dolog ami egyébként vissza szokott vetni az az a gondolat, hogy inkább röhögnöm kéne azon, hogy mennyire irreális jövőkép ez, mint sírnom. Hát ha itt sülthalkodom, akkor valóban irreális, gratulálok magamnak. De cakompakk irreális, mert hát úristen mi folyik itt ebben a országban. Kiabálhat az ember, amíg túl bírja ordítani a saját gyomra korgását, csak mi van utána. Mehet New Yorkba csinálni egy Squatot, ha esetleg nem döglik éhen vagy dugják be valami dutyiba ideológiai alapon. Hát meddig kiabálhat egy huszonéves, hogy nagyon fáj? Itt már olyan szinten megy a színházak ellehetetlenítése, hogy a Koltai év elején megjelent könyve, a színházparadoxon (még nem olvastam, mert elajándékoztam a saját példányomat Amerikában) kismiska lehet ahhoz képest, amit most kiadhatna. Jó, hogy még csak itt tartunk. Lehetnek nekem szép küldetéseim mint értékőrzés meg társadalmi vitaindítás meg megmenteni az ifjúságot a teljes elhülyítéstől, de hát ki a fittyfiritty vágna hozzám egy fillért is az ilyenért, hát ott dögölnék éhen valamelyik híd alatt, ha előbb ki tudja hova el nem távolítanának köveszélyes közterületbelakásért. Uramatyám már. Most szépen kiborultam.

És az sem lehet igaz, hogy az értelmiség is milyen mulya. Hát időnként a plafonon vagyok ettől is, például most. Lépünk mi is, ahogy a Köves mondja a Sorstalanságban. Mert az értelmiséggel bármit meg lehet csinálni. Majd kiabálják neki, hogy nem kérünk a kultúrmocsokból, és akkor lehet rá hüppögni, hogy ez nem kultúrmocsok, aztán megdobálnak sárral, de kenyérrel sem dobunk vissza, mert hát jaj, mi szellemileg fölötte vagyunk az ilyennek. Pedig bájbáj tudás alapú társadalom, ami név eddig tiszteletet parancsolt, arról is lehullik ez a formális hatalom, aztán nézzük meg, hogy funkcionál markológépként, mert attól jobb lesz a élet meg a világ mint a hülye kultúrától, zöldség. Üdvözlet a egyformaság korából.

És mint egy amatőr színjátszócsoport aktuális vezetője mégjobban kiborultam a saját felelősségem kérdésén. Kis lépés nekem, nagy lépés nekik, hogy megpróbálom kipöccinteni a társulatot a kabaré világából. Egy hajszálnyit lökök csak a dolgon, árnyaljuk egy kicsit a hangnemet, sokkal kevésbé, mint lehetne. De tudja a kedves olvasó, nálunk a társulatban egyelőre olyan szintű a Probléma, hogy hogy nézzen ki a díszletpénztárgép az asztalon, pedig nagyon durva kérdésekbe belenyúlhatnánk, név szerint a mai gazdasági viszonyokba. De inkább felkakaózzuk a jellemkomikumot egyelőre, ez is épp elég nagy kihívás, elemezzünk karaktert, ez is egy új dolog, miért vagyok ilyen telhetetlen.

Na, most hőbörögtem egy kicsit itt is, a holnap (szerda) délelőtti órámat meg olyan szinten detestálom és annyira nem vagyok képes ráhangolódni a házin feladatra, hogy inkább kihagyom az egészet úgy ahogy van. Ahogy a múlt héten már kifejtettem, egyébként is kritikán aluli az óra. Lehiggadok, és befejezem a Godot.

annyira szégyellem magamat, hogy nagyon nem megy az orosz. az is nagyon zavar, hogy hülyének nézek ki, mint akinek nem jut eszébe semmi, pedig csak simán képtelen vagyok elmondani azon a nyelven, amit szeretnék. úgyhogy amikor a kínos hallgatásból megpróbálnak kihúzni egy segítő kérdéssel, akkor tudom azt mondani, hogy da vagy nyet, amiből a nyetet viszont újabb kérdés szokta követni, úgyhogy rengeteg zöldségre is inkább rámondom, hogy da. aztán persze tarthatom számon, hogy milyen tévhitekben élnek velem kapcsolatban, nehogy mondjak valami olyat, amiből ellentmondás lesz. most meghallgatok egy órát az alapvető amerikai értékrendről. fogunk Macy's Day Parade-et is hallgatni, ha nem mond csütörtököt a hangosítás, ahogy azt ebben a teremben rendszerint szokta. tavaly sokkal jobbak voltak a technikai körülmények ehhez az órához. pá.

tyű, hát nem most jut eszembe, hogy szerdára el kéne olvassam a Macbethet. mondjuk nem bánnám, ha legalább fél év eltelt volna azóta, hogy legutóbb olvastam, mert ez így annyira nem izgi, hogy sorozatban olvastatják vele azt, amit júniusban olvastam és már akkor sem előszörre. nem minőségi, hanem mennyiségi kifogásom van. megyek, és várom Godot.

tegnap óta van egy picike unokatesóm, és nagyon cuki, és ez tökjó, de egyébként hisztérikusan érzem magamat, és negyed tíztől szét fogom szedni a színjátszósokat ha csak az egyikük is egy picit csúnyán mer nézni. nem tudok úgy tanulni, hogy folyton az órát kell nézni amiatt, hogy le ne késsem a próbánkat.

kicsit a szabadidős tevékenységem egy részéről

eléggé kellemetlen az ébredés. így hát bosszankodós periódusba léptem. szeretek színházcsinálni, de rettenetesen nem szeretem, hogy eltöri a napomat a program, hogy heti háromszor az este kilenc órás idősávomat szétszedi ez. elmennék színházba csak úgy spontán egyszer-egyszer hétközben, az Örkénybe úgyis az az olcsóbb, de helyette inkább az a rendszeres programom, hogy kilenc ember hajkurásszak egyfolytában, hogy ki mikor tud próbára jönni, és ez hétről hétre változik náluk, de általában a három-négy szereplős jeleneteket is csak úgy tudjuk összepasszintani, hogy egy késő esti időpontot találunk. persze, örvendek ha nem, de akkor meg a késő estémet úgyis rászánom a díszletkészítésre a díszletes csapattal, ergo a három napból egy fixen kiüti a színházsávomat emiatt, a másik kettő meg véletlenül mindig úgy jön össze, hogy valakinek csak kilenc után lesz jó. volt már, hogy fél tízkor kezdtem próbát. nem nehéz elképzelni, hogy ilyenkor milyen fáradtsági szinten levő emberekkel próbálok együttdolgozni. és akkor borzasztó nagy feladat motiválni őket. megérkeznek, és megkérdezik, hogy ugye nem fog sokáig tartani. és míg ők kis szerep esetén kéthetente egyszer kerülnek ilyen helyzetbe, nagy szerep esetén heti kétszer, addig én heti három későestémet töltöm egy amatőr előadás összerakásával. ez többek között azt jelenti, hogy egy órámba kerül összesen az oda- és visszautazás, és sokszor este 11-nél nem vagyok előbb otthon. viszont mivel nem szeretem sok időmet elközlekedni, előfordul, hogy nem otthonról megyek. így viszont fogalmam sincs, hogy hangszeresként mikor tudok otthon gyakorolni. stb. szóval eléggé megnehezíti az életemet kilenc darab ember összehangolása.

nojó, sikerült túlpörögni a témát a változatosság kedvéért, úgyhogy most olvasok egy kis Beckettet.

a hattyú elsüllyed

nojó, vegyük végig újra. kaptam egy méretes pofont, és azt lehet mondani, hogy nagyjából jogosan. nem mondom, hogy nem volt benne fájó pont, mert egész odáig stimmel nálam egy ilyen odamondás, hogy ilyen vagy, én ezt nem bírom elviselni benned, szerintem te nem tudsz és nem is akarsz változtatni, nekem ez így teljesen korrekt. azt nem érzem korrektnek, ha ez kiegészül egy olyannal, hogy és nem is fogsz rajta változtatni. ergo én egy problémás ember vagyok (aláírom), nem tudok rajta változtatni (elképzelhető, hogy így van), nem akarok rajta változtatni (bizony ha nem változik valaki, az gyakran azért szokott lenni, mert tudat alatt nem akar, tehát lehet ebben ráció) és nem is fogok rajta változtatni (tehát el vagyok veszve, dögöljek meg). oké, az a helyzet, hogy én tudok objektív lenni, és képes vagyok elismerni, ha valamit rosszul csinálok. hovatovább kimondottan tudok örülni azoknak a pofonoknak, amik helyreraknak. nem mintha szeretném, ha folyton pofozgatnak, de tekintve hogy abszolúte jogosan történt, úgy zusammen ki tudom jelenteni, hogy megérdemeltem. viszont az meg kurvarosszul esik, amikor ezt az objektívnek és jogosnak tűnő kijelentést megtoldják egy negatív spekulációval. tehát effektíve az esélyt nem adják meg nekem arra, hogy tanuljak a hibámból. nem tudom egyelőre megmondani, hogy ez mennyire fog jól vagy rosszul kiütni rajtam. pozitív hatást lehet elérni vele, ha kijön belőlem az a reakció, hogy na majd megmutatom neked, hogy nincs igazad, csak itt nincs kinek megmutatni, itt csak magamnak tudok bizonyítani. viszont ezt lehet, hogy sokkal visszaveti az, hogy effektíve elveszik az önbizalmam. most azon gondolkodom, hogy jobb vagy rosszabb összhatása lett volna-e annak, ha egy olyat kapok, hogy tudom, hogy meg tudod csinálni, csak akarnod kéne. most nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni, de akarom. nem is a jelen miatt akarom, hanem a jövő miatt. hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden elszántságom ellenére nincsen bennem félelem, hogy nem fog sikerülni. de ha nem fog sikerülni, akkor valószínűleg az akarással lesznek problémáim. ergo attól félek, hogy nem akarom eléggé. bár ebben a pontban bizonytalan vagyok. az erőlködés sokszor nem vezet sikerhez. én meg most mint a fuldokló az utolsó szalmaszál után. szóval most tényleg veszni érzem a dolgokat, és ha erőnek erejével próbálom menteni, ami még menthető, akkor ki tudja, hogy nem egy kétségbeesett kapkodás lesz-e. mittudomén, hogy tényleg hattyú-e ez vagy csak egy hülye rút kiskacsa.

revideáltam (és újra és újra) a tegnap esti igénykifejezésemet, és önidomárrá avanzsálok inkább újfent. szerencsére épp van min gyakorolni a magam mögött tudom hagyni a múltat című feladatot, ugyanis olybá tűnik, hogy párkapcsolatom ugyan még nem volt, de túlestem életem első szakításán. szerintem is hajaz az abszurdra, de ám legyen. egyébként az Ascher dobott fel annyira ma a bobvilszon-tomvéjtsz alapultságú Woyzeckkel, hogy rájöttem arra, hogy revideálok. napá.

moratórium

nagyjából látom, hogy mi a bajom, kurvára nem tudom, mi az oka, kurvára nem tudom, hogyan tovább. húsz évesen az ember talán már öreg ahhoz, hogy vaktában kezdjen próbálkozni. ilyenkor kérem szépen, ezt már célirányosan kell csinálni. azt hiszem, mégiscsak muszáj lesz keresnem egy jó pszichológust. mégpedig azonnal.

non plus ultra

minekutána ma Hamletnek (reggel fél kilenctől), Oidipusznak és Christy Mahonnak is megpiszkálhattam az apakomplexusát, most szépen beleképzelgek, bár ilyenkor lehet a legjobb verseket írni, a takarómba valami férfiasat. mondjuk például egy férfit, aki nincs mellettem. ha már alszom hét órát, ennyit csak megérdemlek. mintegy grátisz.

na pá, mert még a végén megbánom ezt a bejegyzést.

[з:]

ezt érzem. nem a fonémát: a hangot. [з:] az egész világ ebben a hangban. annyira álmos vagyok, hogy [з:]. egyébként olyan boldog vagyok, hogy jövő csütörtökön Beckett Beckett Beckett. ma sem bőgtem volna le Synge-gel, ha tudtam volna angolul. lelkiismeretet megkönnyítendő ráfogjuk arra, hogy két nap alatt aludtam nyolc órát összesen. de persze az ember a lelke mélyén tudja, mi a valóság. kezdem azt hinni, hogy az nem a valóság, hogy négy és fél hónapot az usában voltam. átmegyek lelki dobbyüzemmódba.

synge it 'til you're nuts

itt vagyok a bazmegleszarom határon, és ha még egy kicsit jobban ideges leszek, akkor át is lépem, és akkor bazmeg, leszarom. egyelőre megpróbálok nem idegrohamot kapni, és átnézni, mit akarok mondani a Synge drámáról. mármint mindent el kéne olvasni mégegyszer délután fél ötig (beleértve a drámát is, amit három napig olvastam), mert nem szeretem ezeket a hazárdjátékokat és például zavar, hogy nem emlékszem a jelenetek pontos sorrendjére az egyes felvonásokon belül, és ez így egyáltalán nem lesz tök bádog. aztán meg majd megnézem, hülyének néznek-e ha kérek egy tekercs vastag celluxról áfás számlát.

konkrét

Marlowe: Doctor Faustus
Moliere: A mizantróp
Szép: Isten madárkái
Shakespeare: Hamlet
Szophoklész: Oidipusz király
Synge: The Playboy of the Western World

konkrétan ezek azok a drámák, amelyekkel 36 óra leforgása alatt mind foglalkozom. konkrétan zaklatott vagyok az alváshiánytól. konkrétan lesz három órám aludni és utána hat tanórám meg tartok egy szakkört, mert mi az nekem. a Synge közben már jó eséllyel hisztérikusan fogok zokogni a csütörtökképlet szerint. de majd meglátjuk. most elmegyek fürdeni, aztán összedobok egy handoutot.

karfiol

annyira szeretném néha megprovokálni a szerdai vacernyák órámat vezető tanárt. egyelőre csak ott tartok, hogy tiszteletteljesen felteszek neki egyszerű kérdéseket, mint például, hogy mi volt a forrása a definíciónak, amit adott. arra persze nem számítottam, hogy nem is tudja a nevét. azt meg hagyjuk, hogy az ismeretlen forrás ráadásul mekkora zöldséget mondott szerintem. mennyivel jobb lehetne ez az óra, úristen. így néha kimondottan egy rakás karfiol.

boxes

ez Exupéry bácsinak van kopirájtolva

most pár perce tudatosult bennem, hogy mennyire mániákusa vagyok a dobozoknak. a dobozok tök bádogok. beléjük lehet rakni dolgokat és ki lehet venni őket. benne is lehet tartani. lehet benne rend és lehet benne rendetlenség. sőt, több dobozzal még rendszerezni is lehet. tök bádog. kicsomagolni nagyon klassz. amikor kíváncsi vagy, hogy vajon mi van a dobozban. az nagyon bádog. az emberek is dobozok. kis fekete dobozok is. és borzasztóan izgalmas kicsomagolni őket. az milyen jó, amikor találkozol egy olyannal, hogy lakatolt ajtón túl tágra nyílt dobozok, ahogy a méltatlanul és már keletkezése előtt elfeledett vers mondja. sajnos Kosztolányinál már kezdődik a klausztrofóbia a dobozokban alvó emberekkel, de Kosztolányit szeressük. csak a temetőkről ne jutna folyton eszembe, hogy halottak lakótelepei. bizisten, akkor talán tényleg teljes szívvel tudnék rajongani a dobozok iránt.

snitteléses

ma büszke vagyok az RTL klubra. szép összefoglalót vágtak. lehetett volna a tegnapi anyagból majdnem az ellenkezőjét is vágni a valóságnak. kezdve onnan, hogy kihagyhatták volna a gerinctelen amőbaságot. de ezt nem csinálták meg. oké, hogy megpiszkálják ám még zenékkel is a képsorokat, és volt egy rész, ami így zenéstül vágásostúl szappanoperába is elfért volna vagy legalább is egy olcsóbb szerelmesfilmbe, de meg vagyok elégedve a dologgal. végülis az sem egy utolsó szempont, hogy ki(k)ből lehet jó filmet vágni. izgalmas biznisz ez, mutatok a nyári olvasmánykámból egy részletet a végletből:

 ELSŐ NAP. 16.15
   
     – Tök király, a legkirályabb királyság, nagyon durva. Tökre be vagyok indulva, pörgök, mint állat – hadarta Kelly kifulladva a főmonitoron. Azért kereste fel a titokszobát, hogy elmondja, mennyire izgalmas és felvillanyozó ez az egész.
      – Úgy értem, a mai nap kajakra a legdurvább nap az életemben, mert annyira, de annyira imádom az összes arcot a házban, és tudom, hogy tök szuperül ki fogunk jönni egymással. Azért így számítok rá, hogy lesznek feszültségek, és a végén lesznek pillanatok, amikor utálni fogok mindenkit. De ez akármelyik villalakóról elmondható, nem igaz? Alapból imádom ezeket az arcokat. Nagyon bejönnek nekem. És én is nekik.
    
     Geraldine Fogartyra meredt a sötét vágószoba mélyén.
      – És te ezt akarod elmondatni vele, mi?
      Bob fülét-farkát behúzta műanyag pohara mögött.
      – Hát, ha egyszer ezt mondta, Geraldine.
      Geraldine szeme felvillant, orrcimpái kitágultak, és a producer felfedte kolosszális harapási hibáját. Mint amikor a szörny kirobbant John Hurt gyomrából a Nyolcadik utas: a halál-ban.
      – Te hülye fasz! Te hülye, tesznye fasz! Azt egy majommal is leadathatnám, amit ténylegesen mondott! Egy pulykatojásképű, próbaidős, púp-a-hátamon, rejszmatyi tinédzserrel elmondathatnám, amit ténylegesen mondott! Te azért kapod a fizetésed, hogy megnézd, mi az, amit ténylegesen mondott, és megkeresd, amit mondatni akarunk vele, te fasz!
      Fogarty szenvedő pillantást vetett a stáb fiatalabb, fogékonyabb tagjai felé.
      – Kicsoda Kelly, Bob? – ütötte tovább a vasat Geraldine, és a csinos, fiatal, barna nőre mutatott a képernyőn. – Ki ez a lány nekünk?
      Fogarty a tévére függesztette a szemét. Egy édes mosolyt sugárzó, nyitott, őszinte, naiv arcocska nézett vissza rá. – Hát...
      – Kelly a mi ribancunk, Bob, a fő szarkeverő! A közutálatra kijelölt figurák egyike! Emlékszel a felvételi meghallgatásokra? A sok elfojtott ambícióra? A primitív magamutogatásra. A sok süket emancipunci szövegre. Emlékszel, mit mondtam akkor, Bob?
      Fogarty emlékezett, de Geraldine azért elmondta.
      – Azt mondtam, “Oké, te kis beképzelt majom, majd meglátjuk, mikor vezetsz saját életmódmagazint a tévében, ha ország-világ láthatja, milyen áskálódós szűzkurva vagy”, így volt?
      – Igen, Geraldine, de a mai nap megmutatta, hogy valójában egész kedves. Persze kicsit üresfejű és hiú, de nem az a kimondott ribanc. Azt hiszem, komoly gondjaink lesznek, ha azt akarjuk, hogy ilyen szipirtyónak tűnjön.
      – Olyannak fog tűnni, amilyennek mutatni akarjuk, és olyan lesz, amilyennek akarjuk, hogy legyen – vicsorgott Geraldine.
   
     HARMINCADIK NAP. 9.20
   
     – Geraldine máskor is így beszél magával? – kérdezte Trisha.
      – Geraldine mindenkivel így beszél.
      – Szóval volt alkalmuk megszokni, igaz?
      – Az ilyesmit nem lehet megszokni, hölgyem. Számítástechnikai és médiatudományi doktorátusom van. Nem vagyok egy hülye fasz.
      Trisha rábólintott. A legtöbb emberhez hasonlóan már a Házi őrizet sikere előtt hallott Geraldine Hennessyről. Geraldine a saját jogán is híresség volt. Egy híresen pikáns, provokatív és szabad szájú televíziós személyiség, kockáztatta meg Trisha.
      – Marhaság! – mondta Bob Fogarty. – Geraldine egy tévéribanc, aki megjátssza, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, és csak azért nem bukik bele, mert ismer néhány popsztárt, és Vivienne Westwood cuccokban jár. Igazából csak összelopkodja a gagyi, lebutított bulvártévés ötleteket, leginkább Európából és Japánból, megbolondítja egy kis menő, klubéletes, kábítószeres stílussal, és posztmodern iróniaként tálalja a középosztálynak.
      – Szóval maga nem is szereti őt?
      – Utálom, mint a bűnömet, hölgyem. A Geraldine Hennessyk tették tönkre a televíziózást. Az a nő egy kultúrterrorista. Egy rosszindulatú, ostoba, veszélyes ribanc.
      Trisha megrökönyödve látta a félhomályban, hogy Fogartynak mindjárt kiesik a kezéből a pohár. – Csillapodjon, Mr. Fogarty – mondta.
      – Nyugodt vagyok.
      – Remek.
      Aztán Fogarty lejátszotta Kelly vallomását, ahogy adásba került.
      – Utálni fogok mindenkit.
      Kelly három szót mondott összesen.

/Ben Elton: Halál egyenes adásban/

na puszipá.

most van a holtpont, amióta nézem a vv-t. az emberek kábé 80%-a kezd ingerelni benne, a maradékot meg ki fogják tenni, amint úgy érzik, hogy elég gyenge ahhoz, hogy képesek legyenek kitenni. konkrétan azt érzem, hogy gusztustalan gusztustalan gusztustalan emberek vannak ott. ha kiejtik az egy-két szem embert, aki miatt érdemes nézni, akkor abba is hagyom. holnap meg befejezem a Synge drámát. sírni fogok sírni fogok. mennyire nem etikus már valakit előre megfontoltan érzelmileg tönkrebaszni egy hülye játék kedvéért. gerinctelenek. fúj.

annyira nagyon link vagyok, hogy feleannyit sem végzek el, mint aminek a kétszeresét lehetne adott idő alatt. felelőse is van a dolognak, egy személy és egy jelenség képében. a személy az én vagyok, a jelenség meg. eléggé háborgok. nem tudom, lesz-e értelme ennek a blognak úgy, hogy nem merek kinyílni. majd elválik. ha kisegér lennék egy laboratóriumban, most azt mondanák, hogy nem tudjuk megmagyarázni. hogy felhúztak hogy felhúztak.

erőltetett illúziók

most kikapcsolom a gépet leoltom a kislámpát és erősen az arcomhoz szorítom a takarót és puha lesz puha lesz minden és elképzelem hogy nem vagyok egyedül valahogy úgy mint három éve Angliában amikor a London-Edinburgh buszúton az éjszakában bőgve hallgattam a he wants you-t.

sz.

barnák kékek. egyszer majd elmesélem...

egész jól indult a nap, délben egy lágytojással, csak estére már összeettem magamat kicsit, na majd holnap újra nekifutunk. mármint én meg én. hát ezen kívül mit mondjak. nem akarok annyit írni a való világról, mint amennyit nézem. pedig most ez számít. érzelmileg.

Raymond Carver: Fat (legeleje)

I am sitting over coffee and cigarets at my friend Rita's and I am telling her about it.
Here is what I tell her.
It is a late of a slow Wednesday when Herb seats the fat man at my station.
This fat man is the fattest person I have ever seen, though he is neat-appearing and well dressed enough. Everything about him is big. But it is the fingers I remember best. When I stop at the table near his to see to the old couple, I first notice the fingers. They look three times the size of a normal person's fingers - long, thick, creamy fingers.

pár napja fogtam egy üres word doksit, és összevadásztam egy-egy képet azokról a férfiakról, akik valaha tendáltak a tetszik irányába. aztán kitöröltem. inkább csak fejben próbálom összerakni, mi az, amiben hasonlítanak.

konyakmeggy

körülbelül hétfőn vettem egy doboz konyakmeggyet, hogy ez most sokáig fog tartani. átlagosan napi három már betesz. a kajálással sajnos úgy vagyok, mint a hullámvasút. egyik nap aszketizmus, másnap zaba. persze ha lenne valami, ami kihozza azt az adag endorfint a kaja helyett, akkor könnyebb lenne nem folyton átesni a ló túloldalára. (najó, azért a világosabb farmerem már bő rám.) ennél értelmesebb nem jut eszembe most.

filo-

a talpamról az a véleményem, hogy azért van rajta bőr, hogy ha papucs nélkül vagyok, akkor se legyen muszáj zokniban lenni. pedig ma olyan vacakul nyökögtem oroszul hogy az valami szégyen. a költészet a szavak szeretete a ma begyűjtött definíció szerint, ami tetszik, mert szeretem a szavakat. be kell látni, hogy bizonyos paraméterekkel utoljára a willendorfi vénusz volt kúl. úttörő csütörtök, ma nem kellett bőgni.

pengeélen

ha lenne egy mikrofonmentes óránk, mindent elmondanék. ebben benne van az egész, amiért nézem ezt a realityt. azt hiszem. megírja benne magát egy olyan film, ami az egyik legkedvesebb filmem lehetne. már ha film lenne. így is ülök, és majdnem bőgök rajta. mi történik, amikor érzelem és a játék összeütközik. egészen más rend szerint működik egy ilyen világban minden, mint idekint. az emberek nem bíznak egymásban. vagyis alapvetően nem tudják, hogy kiben bízhatnak. idekint sem bízunk egymásban, én legalábbis nagyon-nagyon kevés emberben bízom igazán, de a kis bizalmak sokan vannak. ott nincsenek. és az emberek mégis menekülnek egymáshoz. ez egy nagyon magyar életszemlélethez illő játék szerintem. mi itt kint is folyton azt keressük, hogy mi volt a célja azzal a másiknak, ahogy veled interaktált. például ha valaki itt rámmosolyog, akkor az most mit röhög rajtam.

biztos ti is ismertek olyat, amikor két ember jóban akar lenni, de folyton csak összeveszik. hónapok óta hallgatok ilyet ha nem évek óta.

az a fantasztikus, amikor valaki úgy játszik szépen, okosan egy ilyen társasjátékban, hogy nem gerinctelen. nem hiszem, hogy ezt annyian értékelni fogják, mert nincsenek azon a szinten, hogy ezt felismerjék. és ez most nagyképűen hangzik.

ami momentán megy élőben online, az például kicsit gusztustalan.

időnként az történik az életben, hogy van egy férfi, akinek teljesen átélem a helyzetét.

manipulálnak.

hmm, nagyon vegyes. momentán fázom. voltam operában, nem olvastam el még mindig a kötelezőt mára, és gondolkodni próbálok. a vv élő stream meg nem akar menni, így hát próbálom eldönteni, hogy hány százalék a manipuláció az egészben, mert azt szeretem átlátni. úgy általában szeretem átlátni az embereket. általában az tűnik a tendenciának, hogy amint valami olyan kezd el történni, ami használható az összefoglalóban, elveszik az adást. persze gondolom bele van kalkulálva néhány másodpercnyi csúszás is, egy-két percnél nem hiszem, hogy több, így könnyebb kellő helyen elvágni. az is nagyon önkényes, mikor épp kit mutatnak. most szerintem azzal manipulálnak, hogy beálcázzák ideiglenes technikai hibának azt, hogy gyakorlatilag két órája se kép se hang (tudom, mert az ilyen mellett prímán lehet kötelezőt olvasni anélkül, hogy zavarna), igazából viszont arról van szó, hogy ma olyan dolgok történtek, amiknek okvetlenül csak holnap este 9 után szabad kitudódniuk, és ha beadják az élő streamet, akkor valószínűleg ki lehet hámozni belőle egyet s mást. ez a teóriám. a kötelezőt meg egyébként is harmadszorra olvasom már.

rímek

tegnap este a való világban azt hallottam, hogy az egyik lány kicsit nyafogva a következőképpen mond csúnyát a másikról: mi volt már az, amit írt, az nem is vers volt, nem is voltak benne rímek! és hát az ilyenekért is érdemes nézni. mert tessék, mit tud egy hétköznapi ember a versről? hogy rímel. mennyire hatékony a kortárs költészet a hétköznapi emberekkel való kommunikációban? semennyire. nem vagyok Kukorelly, hogy a zsigeri élvezetekig menjek ezügyben, de szerintem mégse saját magát kéne szórakoztatni egy szűk körnek, hanem nyitni kéne. nem bánom, ha van rím vagy ritmus.

harasó

állítólag borzasztó jó érzékkel sikerült elkövetnem a referálás bűncselekményét, és csupán néhány probléma volt. például hogy helyenként nem értettem pontosan a verset hovatovább időnként zöldségeket láttam bele. de ez még hagyján. ugyanis rossz tematikát néztem, úgyhogy teljesen más versekről beszéltem, mint kellett volna.

már nem gimnazista

hogy hogynem nem belebotlottam a fürdőszobamérlegbe? ez adott egy újabb adag lelkierőt a lefogyom amerikát projekthez. reggel elmegyek mozogni. Majakovszkijjal legalább eredményeket érek el viszont, csak alaposan ráférne egy nagyobb reform a középiskolai történelemoktatásra. attól nem félek, hogy nem lesz, csak nem vagyok biztos benne, hogy olyan, amilyen ráférne. mert mondjuk így pont a huszadik századi történelmet nem tanítják meg rendesen. legalábbis mi ötvenhatig sem jutottunk el. szóval kicsit ranteltem a történelem miatt, de egyébként haladok Majakovszkijjal. pláne amióta megtaláltam az érthetőbb fordításokat.

hát úgy egyébként viszont meg na. persze mindig lehetne jobb. hát úgy elvagyok a képzeletemben. pedig már nem vagyok gimnazista, ahogy Borkin mondaná.

I stand amid the roar of a surf-tormented shore

hirtelen ellepett a félelem. nem vagyok képes megtartani a barátaimat. biztos igazuk van, ha otthagynak. biztos nem vagyok jó.

hapci

szent, hogy allergiás vagyok. hiába mondta azt a néni az allergológián, hogy nem, ha egyszer kilenc darab cuccra nézték meg. ebből csak annyit tudok meg, hogy van kilenc dolog, amire nem. de folyik az orrom, és mindjárt kikaparom a szememet, meg a szájpadlásom is viszket. nekem erre senki ne mondja, hogy nem allergia.

összeszedtem az összes Majakovszkijból magyar fordítást ez is valami (de hogy mit fogok én ezekkel a versekkel csinálni...), és most éppen az foglalkoztat, hogy vajon meddig megy el az ember, ha benne van egy kőkemény stratégiai játékban, taktikázik végig, és erre valaki szerelmet vall neki, láthatóan nem taktikából. és ha ez a csávó most ezt kihasználja, hazudozik meg játssza az agyát, aztán majd odadöf a leányzónak, akkor ez a leányzót extrém módon tönkre fogja tenni. ha nem is teljes mértékben, de nagymértékben. és ez szerintem emberileg gusztustalan lenne a csávó részéről, és nem legitimálná egy ilyen játék. mert azért itt mégis lehet durva sérüléseket szerezni. persze mindenki a maga felelősségére van ott, tiszta sor, de bennem lenne annyi, hogy nem használnék ki egy ilyen gyengeséget. és azon gondolkodom, hogy a csávó most játssza-e az agyát vagy nem.

nagyvonalú tervek

illusztrálom a problémát. hétfőn referálok három Majakovszkij-versből. elvileg. oroszul vannak. olyan másfél óra munkával elkészítettem egy gyönyörű fordítást az Éjszaka című versből.

Bíborvörös és fehér, eldobott és összegyűrt,
a zöldbe dobtak egy marék dukátot,
de az eltűnő ablakok fekete tenyereinek
kiosztották a forró sárga cédulákat.


Az utaknak és a tereknek nem volt furcsa
látni az épületeken a sötétkék tógát.
És korábban futóknak, mint sárga sebek,
a tüzek eljegyezték karperecekkel a lábakat.


A tömeg - tarkaszőrű gyors macska -
úszott, domborította hátát, ajtókkal készített;
minden egyes akart bár kissé behozni egy nagy darabot
a kiömlött kóma nevetéséből.


Én, érezvén a ruhákat nevező mancsok,
szemeikben áttuszkoltam a mosolyt; ijesztgetvén
bádogütésekkel, hahotáztak a szerecsenek,
a homlok alatt színezve szárnyát egy papagájnak.

ahogy a mellékelt ábra mutatja, asszem itt rohadtnagy problémák lesznek. most utánakeresek annak, hogy létezik-e ebből nem kínai nyelvű fordítás.