minták

majdnem az összes órámat szeretem ebben a félévben. erősen kétlem, hogy nyelvészt fognak belőlem csinálni, de a hangtannál egyelőre igazolódni látszik, hogy az egy nagyon az én agyamnak való dolog. olyan agyi rágógumi, logika van benne meg struktúra. elszórakoztat, mint ahogyan a Kié a hal? és a hasonló dolgok. ráadásul olyan mint a plasztika: übervonzó lány leszek majd a gyönyörű új SBE kiejtésemmel. (bár szeretem, ha egy picit meg van fűszerezve a standard brit angol.) talán még természetes is. de bármennyire is szórakoztat a hangtan és most még profitálhatok is belőle, bizisten semmi indíttatásom nincs ezzel foglalkozni hosszú távon.

az a nagyon jó abban, hogy nézem a Való Világot, hogy sokkal szélesebb lesz a rálátásom a világra. én  egy eléggé zárt és elitista világban élek, nagyvárosban, intellektuális közegben, ahol olyan emberek is vannak a környezetemben, akik annyira sheltered nőttek fel, hogy ha kirángatják a talpuk alól az intellektuális talajt, nagyon gyorsan életképtelennek bizonyulnának. legalábbis vannak ilyen bevillanásaim néha emberekkel kapcsolatban. például látszik valakin, hogy hihetetlenül okos, és a tehetségének kibontakoztatását maximálisan támogató közegben nőtt föl, és látod, hogyha kilökdösnék ebből a kényelmes kuckóból a perifériára, vagy oda, ahol például semmit nem érnek az észérvek, akkor irtózatosan pánikba esne. lehet, hogy ezek téves benyomások persze, de néha vannak ilyen benyomásaim. csak hogy egy konkrétabb példát mondjak, nézzétek meg mennyire hisznek az emberek a petíciók hatásosságában. (mindenre van petíció, tényleg mindenre.) pedig szimplán az ésszerűség diktálná azt, hogy hatása legyen nemtudomhányszáz szignónak, semmi más. és mi van, ha nincs hatása? aláír mégegyet. ennyi. (szerintem az értelmiségi réteget könnyű pöcsön rúgni. vonyít majd egy kicsit, hogy fáj, de aztán megszokja. egyébként is, milyen szó már az, hogy pöcs?!) Köves Gyuri nem hülye. de elkalandoztam.

szóval a vv-ben nagyon különböző emberek vannak, és nem csak személyiségre, hanem értékrendre is. és így bőven kapok kontrasztot a saját zárt szférámhoz, ebből pedig épülni is lehet. lehet, hogy valamit sokkal jobban csinálnak, mint mi. neadjisten, még boldogok is tudnak lenni. szerintem sokkal nyitottabb és megértőbb leszek tőle.

külföldi bácsik

három hete minden csütörtökön erős kényszerem van az utolsó órám után bőgve átsétálni a Szabadság hídon, de ezt csak az elmúlt két héten tettem meg, és akkor sem lehetett bőgni, mert az utcán számos okból kifolyólag nem lehet bőgni, meg hát múlt héten volt egy olyan szépséghibája is a dolognak, hogy ott jött velem szembe az egész Critical Mass, és örültem, ha nem kennek fel azokra a szép zöld pilléreire a szabadságnak. ma meg felültem a metróra, és hazajöttem. nagyon, nagyon tetszett ma a The Love Song of J. Alfred Prufrock,  volt egy egyórás szünetem, azalatt olvastam el a Károlyiban, és akkor még arra is gondoltam, hogy T. S. Eliotot szeretnék olvasni (van nekem hozzá egy első emlékem, red river, red river, slow flow heat is silence no will is still as a river still). aztán azon gondolkodtam, hogy most én már megint belelátom-e azt ebbe a versbe, ami foglalkoztat, és aztán kiderült, hogy bár minden szót értettem, elég rendes tévképzetek maradtak a dologban. ettől még olyan a vers, hogy változatlanul foglalkoztat. azt mondta az egyik leányzó, hogy Prufrock baját szociális fóbiának hívják, és ezek szerint én még egy szociális fóbiát sem vettem észre a passzivitás-öregedés problémakörének takarásában, ez így kicsit meredek volt, mert tudom, mi az a szociális fóbia.

úgy általában csütörtök délután ötre már olyan állapotba jutok el, hogy egy közepesen nem érzelemmentes versen be tudnék bőgni (ezt a szófordulatot most találtam ki), és van egy szeretem-órám ilyenkor, irodalom, és olyan mélységesen butának érzem magamat közben. annyira szégyellem magamat, mert két dolgot érzek igazán a házam tájának talán, a színházat és az irodalmat, és hát annyira keveset tudok. két évig megalázóan hülyének éreztem magamat az angol irodalmi szemináriumaim után, most nem érzem azt egyszer sem, hogy földbe döngöl a butaságom, a modernizmust-abszurdot is a saját terepemnek érzem, itt már csak szégyellnivalóan érzem butának magamat időnként, mint amikor az ember nem tudja megmondani, hogy melyik évben született a kedvenc írója. végülis most már több mint egy éve úgy gondolom, hogy Beckettből fogok szakdolgozni, mert gyűjtöm hozzá a szakirodalmat. nem az van, hogy Beckettből szeretnék, hanem a permanens tudat, hogy úgyis Beckettből fogok. de lehet, hogy nem, mert nagyon érdekelnek a szimbolisták is, meg Carver is meg Heminway is meg egy csomó mindenki, csak olyan mélységesen buta ne lennék meg többet tudnék rólunk. nem hiszem egyébként, hogy a képességeimmel van a baj, egyszerűen a tudásom kevés.

és ekkor már rápörögök egy negatív önerősítő körre, azt hiszem ez a neve, tehát mondok egy hülyeséget, aztán mondom a következőt meg a következőt. háborog az önérzetem, és lehet, hogy nincs igaza.

na, összeszedem magamat, mert most hogy három hete megy ez csütörtökönként már statisztikailag bizonyítva van, hogy a napot megelőző 4-5 óra alvás tehet róla. úgyhogy most lazítás van, aztán holnap majd rástartolok Majakovszkijra, hátha jó pasi. (és ezzel most megvolt a hatásvadász késleltetés és a kiábrándító konklúzió is. bizony, ez a bejegyzés nagyrészt csak arról szólt, hogy csütörtökre már nagyon álmos vagyok.)

valóság (?)

a való világban épp vicceset játszanak. mindenki kérdezhet egy-egyet mindenkitől, és őszintén kell válaszolni. (kíváncsi vagyok, tud-e valaki közülük eléggé jól hazudni.) nagyon nagyon durva, kíváncsi vagyok, mit fognak bevágni belőle összefoglalóba. igazából azt hiszem, az a durva benne, hogy nem normális emberi interakciókról van itt szó, és az a baj, hogy emiatt felteszem a kérdést, hogy a való világ cím az illik-e rá, és nem tudok teljesen odaállni amellé, hogy á, nem. mert de, csak nyomnak rá kakaót. nagyító alá rakják be az egészet, minden el van tolva az extrém felé azáltal, hogy felnyomták a tétet. mondjuk addig nem is lenne nehéz, hogy játék, és ezt mindenki tudja, és mindenki úgy áll hozzá. de nagyon nagyon sérültnek kell ahhoz lenni, hogy valaki megdöntse a senki sem különálló sziget... dolgot. egyszerűen nem vagyunk arra programozva, hogy egy ilyenből érzelmileg sértetlenül jöjjünk ki. már csak amiatt is, hogy direkte ugyan nem élet-halál kérdés a játék, csak hát anyagilag kicsit putriban van az ország nagyobb hányada, és tényleg baromi nagyon számít, amikor tizenkét millát lehet vele kaszálni meg lakást meg autót, mondjuk szerintem az autó luxus. szóval bekerülsz egy relációhálóba, és mindenki szűköl ott mint a sebzett vad, egyszerűen kihozza belőled a szánalmat. ugye addig nem a saját sebeid nyalogatod, amíg másokéval vagy elfoglalva, viszont brutál le kell nyomnod magadban az együttérzést, és ez nem explicite de valahol egy cserbenhagyás, mert effektíve, csak hogy halmozzuk ezeket a fancy szavakat, effektíve, ez olyan, mint amikor odadobod a másikat (meg a harmadikat) hogy nyírják ki helyetted. mert egy cipőben vagytok, és tök olyan az egész, mint egy struggle for life. holott ugyebár nem kéne annak lennie. de ami a legdurvább az egészben, hogy ha azt mondod, hogy te nem veszed fel a a játékot, és emberien bánsz mindenkivel, akkor nagyon durván össze fognak törni. mert mindig az a legborzasztóbb, amikor mindenféle ok nélkül belédbaszik a villám. mert ugye azt nem érdemelted. egyáltalában, borzasztóan kezdem szeretni ezeket az embereket, mert az borzasztó, amikor valakinek fáj valami. akkor csak úgy szeretnék visítani én is fájdalmamban.

zsombos

kétségkívül foglalkozni kell olyan dolgokkal is, hogy "És titeket mi nyomaszt?", de meg kell hagyni azt is, hogy nem ettől lesz csírful az ember. az egyik leányzónak nagyon jó szava volt rá: kilátástalanság. ez a mi generációs érzésünk. az mondjuk meglepett, hogy oktatással (is) foglalkozó felnőtteknek ez mennyivel kevésbé jön át, mint vártam. ma két jelenetet kezdtünk el próbálni, és már most elég jók voltak a srácok. lehet, hogy lesz belőle karácsonyra valami?

turizmatikus

nem tudom, hány kilométert gyalogoltam ma. a Keleti pályaudvartól kimentünk a Thökölyn és a Dózsán keresztül a Hősök terére, aztán az Andrássyn az Oktogonig, aztán onnan a körúton a Margit hídig, át Budára, a rakparton ki a Batthyány-ig, föl a Franklin utcán a várba, le a Sikló mellett a Clark Ádám térre, vissza a rakpartra, el a Szabadság hídig, aztán a Bartókon be a Móriczig, és tök bádog volt, de azért fárasztó is kicsit. remélem, hogy hozzá tudok tenni ahhoz, hogy jól érezzék magukat a srácok Budapesten. még a Doctor Faustus se olyan rossz már harmadszorra, mint vártam. bár nem olvasom végig az óráig, nézzük meg mi lesz az adrenalinszint emelkedését leszámítva. szeretnék kicsit gondolkodni csak úgy magamban most, de inkább alszom majdnem hat órát. sajnos hajnali három múlt, és úgy fest, hogy a valóvilágban nem kaptak órát minden óhaj ellenére, ezért aztán erről fogalmuk sincsen, és bőven ébren vannak. én pedig szeretek utolsónak elmenni aludni.

oroszórán volt egy ötletünk. tök bádog! majd egyszer talán elmesélem.

mászkák

vízhólyagosra gyalogoltam tegnapma talpamat az amcsikkal. Szabadság híd, vásárcsarnok, Váci utca, Papnövelde utca, Károlyi kert, Károly körút, zsinagóga Andrássy út, bazilika, Akadémia, Lánchíd, Nagyi Palacsintázója, budai rakpart,  Gellért szálló, hű. most viszont van egy órám megírni az oroszleckét, ráadásul jövő hétfőre bevállaltam egy referátumot orosz irodalomból, szerdán próbálunk, közben meg válaszoljak a katona klubnak. mindezt persze úgy, hogy ők nem arra válaszoltak, amit kérdeztem. ez egyébként mind fun, hát még ha idő is lenne hozzá! mert maholnap meg gondolom Hősök tere, MüPa, budai vár, meg ilyesmik.

más helyett

kiszótáraztam 3 és fél oldal tökorosz szöveget, órákig tartott, és még egyszer ennyit kellene ma reggelre, de lázadok. ezt sem teljesen értem, szótárazás ide vagy oda. és igazság szerint nem is köt le. kötelességtudaton kívül nem nagyon érzem magam motiválva. persze jó lenne tudni oroszul meg más feleennyi idő alatt kétszerennyire megtanult már... de áááh. megyek aludni mindjárt.

az emberek jobban lekötnek a vvillában, csúnyánmondva esettanulmányok, tudod, néha még a függönyt sem kell széthúzni ahhoz, hogy megnézz embereket. peoplewatching.

szervek és szarvak

ma este órákon át szerveztem és szerveztem, és itt boldogít egy hét és fél oldalas esszé oroszul, ami azért jó, mert nem tudok ennyire oroszul, de hétfőre el kell olvassam. akkor most pár óra szótárazás következik.

körtés-karamellás

 

jöttem, láttam, süttem.

"való világ"

mondjuk az elnevezés furcsa, mert binisz az egész, de borzasztóan érdekes. sajnos még élő online stream is van, aminek az a legnagyobb szépséghibája, hogy nincs vége, tehát magadtól kell abbahagyni. olyan pszichológiai játszótér ez a valóságsó, hogy az egy ilyen embernek mint én nagyon érdekfeszítő. ráadásképp meg van egy csomó munka a háttérben, amit persze elég jól titkolnak meg persze van egy csomó belső szabály is, és csak az jön át, amit bevágnak egy félórás összefoglalóba, meg amit kihámozol az online streamből. szóval ez a fele is nagyon izgat, hogy hogy van egy ilyen irányítva meg megrendezve, mert az is taktika, amögött is van pszichológia. de most az egyetemen is nagyon érdekesek az óráim, aztán be kell tudni osztani jól az időt. egyébként nyáron olvastam egy könyvet, aminek a cselekménye egy valóságsóban játszódik, az se volt rossz.

nevek és arcok

azon gondolkodom, miért olyan fontosak az embereknek a nevek. nekem a funkciójuk miatt fontosak azt hiszem. nem lenne pontos azt mondani, hogy szavakban gondolkodom, mert nincs ez mindig így. sokszor észrevettem már azt, hogy szavakban gondolkodom, és sokszor észrevettem már azt is, hogy keresem a szavakat arra, amit érzek. de amikor írok, akkor az nem érzet és nem gondolat: az kép. alapvetően szeretem megnevezni a dolgokat. ha valaki eszembe jut, az azt hiszem a nevén keresztül jut eszembe - már ha tudom a nevét. de ezen felül a praktikus funkción felül, nem hiszem, hogy a nevekben annyi minden van, mint amennyit tulajdonítanak neki. például abban már mennyivel több van, hogy "mama". persze magammal is vitatkozom, mert a minap másodszor fordult már elő velem, hogy valaki némi diskurzus után bemutatkozást indítványozott, hogy hiszen még a nevemet sem tudja. és persze én sose kérdezem meg valakitől, hogy ne haragudjon, hogy hívják, mert az valahogy olyan privát az embereknek, hogy ez meg ez a nevük. nekem is. (ugye, látszik az ellentmondás.) néhány hónapot külföldön tanultam, és más néven szólítottak ott, mint itthon - és megszoktam. és nem volt baj. sőt, én kértem. van néhány alternatív karakterem ahhoz, hogy privát tudjak maradni az avatárok világában. az angol nyelvűmnek még kedvenc szavajárása is van. mert ma az interneten csak egy név vagy (vagy több). meg egy avatár. és ez kicsit olyan, mint a színház. hogy lehetsz bárki. és ez milyen jó. de miért olyan fontos a való életben az, hogy bemutatkozzak?

mine sirkus

írtam már blogot. három hónapja hagytam abba másfél év alatt összegyűjtött több mint ezer bejegyzés után. azt hiszem, nem volt rossz döntés abbahagyni, mert elértem vele dolgokat, amiket el szerettem volna érni. nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés lesz újrakezdeni, de nem csak pozitív hatásai voltak annak, hogy abbahagytam a blogolást. hiányzik az írás. próbálkoztam kézzel írt naplóval, de annak mindig az lett a vége, hogy négy órákat írtam egyfolytában, és emiatt ritkán vettem csak elő naplót. a rendszeres írás hiányzik a legjobban az egészből. mivel naponta rengeteget jegyzetelek kézzel és motivál a közönségnek írás, most talán újra nekifutok a dolognak.

mine sirkus, az én cirkuszom. az idézet Jostein Gaarder A történetárus (eredeti nyelven Sirkusdirektørens datter) című regényéből való, ami talán a kedvenc könyvem.