imádom a mit is írtam hajnalban pillanatokat. a frászt hozzák rám. megyek reggelizni. drukkoljatok, hogy nem betegedjek le mégjobban a hétvégére.

egészen hihetetlen, hogy itt ülök Budapesten az ágyikómban a nyugiban, Amerika keleti partvidékén meg áll a bál, és akkor most finom voltam. 4 millió háztartásban áramszünet, a Coney Island csupa víz, a kórház alul vízben, felül tűzben meg ilyesmik, itt körülöttem meg a nyugi. para.

a ne bánts nem jelenti azt, hogy ne szeress. néha két levegővétel között eszembe jut, hogy mennyire nem tudom még mindig kommunikálni az emberek felé, akiket szeretek, hogy szeretem őket. (ha amerikai lennék, mindez nem hangozna ennyire nyálasan.)

az elmúlt néhány órában nagyon link kölyök voltam, de mentségemre szóljon, hogy brutál mértékben próbálunk a színházban. (persze lehetne jóval brutálabb is.) a táncpróbákat szeretem, de remélem, most már célravezetően valami véglegeshez közelítő koreográfiával barátkozunk, mert a bumm-fej-vissza-bumm-kar részlete a menetnek azért húzós, és ha csak játszásiból van ez most így, akkor nem feltétlen ezt szeretném begyakorolni.

indescribable. leírtam mindent, de nem látom át. iszonyú sok, valahogy időrendbe kell rakni. az a baj, hogy pénteken a tervek szerint felülök egy repülőgépre, és azért ez para. mármint klassz volt repülni az Atlanti felett, de ettől még ugyanúgy parázok attól, hogy lezuhan a gép.

dftba #1

egy rakás értelmiségi felfedezi, hogy a "bazdmeg a kurva anyádat" milyen jól illetszthető hexameterek végébe. in your pants.

jajcsakezzelacsütörtökkellegyekmárkész. vannak mélységek, és készséggel, nagyjából lelkibékével hajlandó vagyok elismerni, hogy ez most nem a csúcsok csúcsa lesz. elolvastam az Andrejev-kisregényt. tetszett. eléggé. elolvastam ezt-azt hozzá a neten, ebből el is felejtettem. elolvastam a vonatkozó részt három könyvben is. a regényről nincs sok szó, általános rizsa van, össze-vissza ki van jegyzetelve, a fejemben egy homályoska kép róla, nem írtam meg referátumot, most alszom három órát, aztán felkelek reggel hatkor és még kotlok rajta egy kicsit, hogy azért üssünk már meg valamilyen elfogadható szintet legalább, aztán lesz valami. hármaskát szeretnék legalább, nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nincs időnyerőm. persze, mindent szeretnék tudni érteni ismerni, de jó lenne. aztán második kávé mellett megpróbálom elolvasni ától cettig a drámát, aztán nemtom... alszom, kotlok valamit a drámakörnek, átmegyek struccba, fekszem egy ágyon és bámulom egy kicsit a plafont, nemtom. okosnak kell lenni, hogy hogyan lehet mindent, amit muszáj, minél többet abból, amit szívesen és nem túl fölaprózódva. ilyenkor tudom utálni, hogy nem szeretek összecsapott munkát kiadni a kezemből, de sorry Andrejev, erre ennél több nem telik most.

nem hittem volna, de sikerült elolvasnom az összes kötelezőt holnapra mára. a referátum + mégegy dráma valóban rázós csütörtökre de főleg azért, mert ma reggel 9 és este 9 között összesen kb. 3 és fél órám lesz rá, ebbe pedig bele kell férjen a könyvtárba- és visszacaplatás is, hovatovább valószínűleg a fényképezéshez kell folyamodnom, ugyanis csak kézikönyvtáras példány van kellnekemhozzá tankönyvből a központiban, a kerületit meg tovább tart megjárnom, pláne, hogy ilyenkor elég random, hogy mekkora a dugó az Erzsébet.hídról az M7-esre, ahol a busz megy. (egyébként hétfőn akartam könyvtárazni, csak későn eszméltem, hogy a könyvtár is hosszúhétvégét szándékozik tartani.) szóvalviszont: ha ez a két dolog is megvan, akkor őszi szünet és saját munkaterv. (zhra, beadandóírás, conference paper, kötelezők, ilyesmi + repülés a szigetországba s vissza, épen, remélem.)

tudom, hogy némiképp szent hűséget fogadtam Shakespeare-nek azzal, hogy benne van a szakdogám címében, de to be sincere, a Makrancos hölgyet eléggé meglehetősen unom. lehet, hogy a fordítás is közrejátszik, színháznak készült, nem tudom, mennyit húztak belőle. de egyébként meg így túl a kétharmadán is csak annyi jut szinte eszembe róla, hogy jólvan, de miért jó ez? hátha reggelig rájövök.

élet-s-irodalom

legalább az egyetem végre kiművel egy kicsit kortárs magyar irodalomból is, ha már homokszem a gépezetben, egyszer az angolszász és orosz kötelezők tengerében felbukkan egy magyar csepp. Kertésztől már korábban is olvastam, de Esterházyval (szégyenszemre) ez volt az első találkozásom. én még ilyet nem láttam. ha most ráérnék, izibe elolvasnám mégegyszer, Élet és irodalom, de remélem majd holnap az órán közelebb kerülök a megvilágosodáshoz. eleinte nem tudtam, hogy pimasz módon-e, suttyomban vagy miazisten, hogy ennyit átemelt Kertésztől, de aztán láttam, hogy nem, ez itten hangsúlyozottan van. csak majd jó lenne megérteni, hogy hova is ment ki ez az egész (Bécsbe haha), nyilván kontrasztba került, nyilván, egyik kiment Bécsbe a másik nem meg ilyesmik, de hogy pontosan hogyan is van ez összeszőve, annak kellene mégegy olvasás, amire most, fájdalom nem érek rá, mert holnapra egyrészt itt van egy Shakespeare-dráma, másrészt meg az Andrejev és az irodalomtörténet. és csütörtökre meg egy kis egydélutános Stoppard, amire fogalmam sincs, mikor lesz egy délutánom, mert holnap már az Andrejeven fogok nagyonidegeskedni egész nap.

bahh, három évig műelemezni jártam orosz irodalomórára, meg is tanultam elemzően olvasni, de a mostani órám masszívan irodalomtörténeti. ergo megajándékoz a felismeréssel, hogy körülbelül lövésem se nem nincs se az orosz történelemről (aminek egy részét pedig kevesebb, mint egy éve vágtam be és felejtettem el), szóval hogy mi volt ott az atmoszféra, amiben ez az irodalom jött létre, se pedig arról, hogy ez honnan hova ment. (az oroszoknál ez nem egészen olyan, mint angolszász itt-ott meg nálunk, mert nemtom,ők az oroszok, kicsit sokáig volt ott rabszolgaság, aztán emiatt sokminden megy dominóban arrébb.) szóval próbálok valamit összeolvasni, amiből lehet ilyen történeti referátumot csinálni.

egyébként a történet is érdekes, egy szóval sem mondtam, hogy nem, csak ahhoz rosszabb fejem van, megtanulom, kiesik, megtanulom, kiesik, egyfolytában ismételnem kéne.

2012 luxuskiadása

vettem egy repülőjegyet Dublinba (és vissza). 14 ezer pénz volt darabja, ami nagyon olcsó, de erre még rájött majdnem 10 ezer pénz adminisztrációs díj + utasbiztosítás, meg lesz még megint kábé 10 ezerért b&b 3 éjszakára meg reptéribuszpénz, meg amit elköltök. (pl. 3500 huf körül van a legolcsóbb színházjegy az Abbey-be.) szóval így sem lesz olcsó három nap. (arányaiban jobban járnék, ha egy nappal tovább maradnék, de amennyivel olcsóbb lenne a repjegyem egy nappal később, annyit ki kéne fizetni a plusz egy éjszakáért, és akkor abban se a kaja, se a plusz egy színházjegy nincs még benne, mert nyilván elmennék akkor is színházba. szóval összességében meg így olcsóbb, nem beszélve a mondattan zh-ról, amit nem tudnék megírni, ha a későbbi géppel jönnék.) szóval ez legalább egy havi bevételemnek  megfelelő pénz lesz kábé, és ez olcsó, tekintve, hogy sok más európai várost örülnék, ha oda-vissza megjárnék ennyi pénzért, amiben itt szállás meg biztosítás meg költőpénz is benne van.

kamaszkorom legszebb nyara

nem vagyok már kamasz, még nem láttam a filmet, de szoktam erre gondolni. hogy talán ez volt, elmúlt, elment, hagytam.

van egy félig szőnyeg alá söpört valami.

hátööö fáradt vagyok. ésööö még tartok ma egy drámakööört. ésöööaztán meg kell próbálni társaságba menni, de nagyon bizonytalan vagyok a dologban. tegnap vettem észre, hogy amikor ébren vagyok vagy fürdöm vagy eszem vagy közlekedem vagy órán vagyok vagy tanulok. ésööö nagyjából ennyi. holnap is korán kell kelni. mostanában néha úgy érzem, mintha legalább három párhuzamos életet élnék egyszerre.

el tudok képzelni pár dolgot, amire most inkább szükségem lenne, mint hogy Belij Pétervárjából kelljen elolvasnom az összes feladott részletet máregyórájamára. csak olyan mocsok érzés a vizsgára gondolni. meg az órára, hogy hogy fogok sunyítani. csak csússzon a referátumom, mert még a kisregénynek sem értem a végére.

nagyon rosszkor volt középiskolában kötelező az Ivan Iljics halála. nagyon halálfélelmem volt reggeltől estig. amikor tesóm kérdezte, hogy a félelemről kell írnia fogalmazást, miről írjon, odaadtam a kezébe az Ivan Iljicset. bele is lapoztam akkor, azt hittem, hogy már bírni fogom, de jött a páni félelem. azóta nem is olvastam bele. azért írom most ezt le, mert van egy könyv, amire egyre jobban kíváncsi vagyok, ráadásul gyerekkönyv, és pont ezért nem merem a kezembe venni.

nem mintha ráérnék, amikor a kötelezőkkel sem bírom tartani a lépést.

hátömm. kicsit tartok tőle, hogy Natasha helyett Alaskát fogok mondani maholnap amikor kiselőadok, rendesen benne van a pakliban, sokat tévesztek a brainstorming közben. egyébként meg mindjárt reggel kettő és kilenctől meg órám van. utána van még több mint 4 órám a kiselőadásig, de félek, hogy nagyon ideges leszek, ha sokat hagyok akkorra. szóval kábé öt óra alvást igyekszem bekalibrálni, addig meg ezerrel csinálni kell, hogy ne maradjon sok holnapra.

elegem van. most már három napja azt csinálom, hogy gyakorlatilag tanulok és ennyi. amikor nem tanulok, akkor meg a TO-n álltam sorban vagy elmentem a könyvtárba az ezredik kötelezőért vagy megpróbáltam megnézni a Katona gálaestjének a közvetítését (de azt is végigjegyzeteltem), ami egy óra után bekrepált, és akkor tanulhattam tovább. és már nincsen gyomrom hozzá, egyszerűen nincsen. a délutánom és az estém a katonás résztől eltekintve azzal telt, hogy seggeltem. érdekel mit? >>katt<<  ilyenkor egyébként órákon át mondattant szoktam seggelni, de már így is lemaradtam egy hétnyi anyaggal, mert lassan olvasom a tankönyvet (de azt is végigjegyzetelem) és teljesen zokni vagyok és hajnal van, mire eljutok a feladatokig, és kedd reggel hiába kelek fel előbb, kis hatékonysággal tudok csak rádolgozni még óra előtt, mert addigra már annyira herótom van az egésztől. és most mégjobban lemaradok. milyen jó, hogy jön az őszi szünet, bőven lesz milyen fasssságokkal foglalkoznom. magammal meg tudom dumálni, hogy majdbepótlom, de némiképp szorongok így órára menni (nem nagyon, de azért a "kicsit" sem kellemes). ha viszont nem megyek órára, félő, hogy mégjobban lemaradok, hát kell az nekem. nem akarom ezt a tantárgyat, időpocséklás, nem akarok elméleti nyelvészetből államvizsgázni, nincs nekem erre ennyi időm. nem lehet mindent, és ezzel én is tisztában vagyok, hogy nem lehet mindent, csak mostanában úgy tűnik, mintha muszáj lenne. muszáj átmenjek a vizsgáimon. és bárhol kérhetnek indexmásolatot felvételinél. a pedagógiás tárgy egy esetleges tanári felvételi miatt fontos, oroszból nyelvi záróvizsgám lesz, irodalomból államvizsga, a drámás órákat én választottam, a nyelvészetből mi van, ha államvizsgázom...

elfáradtam, és nem tudok egyszerre ennyi dologra koncentrálni, úgyhogy újabban egyre több mindent tömbösítve tanulok. az nem forgácsol szét annyira, de eléggé elhasznál. csak öt percet kérek, amíg összeszedem magam, és végiggondolom, hogy mit mikor és minek az árán és mi az, amit mégse muszáj, mert ez így nem megy. elegem van.

leadtam az esszéket is, de még mindig végeláthatatlannak tűnik a to-do list. egyszerűen annyira elegem lett a meg kell csinálni mert muszáj típusú feladatokból mára, hogy hozzá sem nyúltam a nyelvészethez. ez azt jelenti, hogy két hét lemaradást fogok összeszedni mondattanból, mert holnap csak alaktant fogok tanulni, mert holnapután féléves zéhát írunk, és eddig hétfőként rendszerint mondattant tanultam. szerdán pedig referálni kell, most ahhoz próbálok anyagot gyűjteni. tovább meg még nem is gondolkodtam előre, ami talán kicsit necces. gondolatban félig folyamatosan azon vagyok, hogy rájöjjek, hogy ha minden rendben történik és lesz egy BA diplomám, akkor aztán hogyan-hova.

most jön a nyifi-nyafi. megírtam és elküldtem az absztraktot a műhelykonferenciára, de még éjfélig produkálnom kell két esszét (ugyanarra az órára). és nincs kedvem hozzájuk. ha még egy lenne, azt mondanám, na, essünk túl rajta, de kettőn már nem lehet csak úgy túlesni. azon csak túlvánszorogni lehet. igyekszem minél gyorsabban, mert brrrrrr. egyáltalán nem az a lényeg, hogy mi a tartalom, hanem hogy esszé legyen. de könyörgöm, minden héten meg kell írjak egy (vagy két?!) esszét ahhoz, hogy elhiggyék rólam, hogy tudok esszét írni?

amíg végignéztem a valóvilágot, alaposan megismertem, hogy csinál az rtl klub műsort. most, hogy belenézegetek a nemtudomhányadik xfaktorba, bekapcsolnak a bizniszdetektoraim, és elfog egy kisebb-nagyobb mértékű, de konstans undor. ha minden álmom lenne befutott énekessé válni, akkor sem hagynám hogy belőlem bábut csinálva szedje meg magát a tévé. jaj pfuj.

olvasom tovább az Andrejev kisregényt. annyira annyira annyira szörnyű érzés. tetszik a prózája, de iszonyúan rossz érzés fog el, miközben olvasom. mint amikor összetörik belül valami. mutatok belőle:

"Az öt terrorista ügyében hozott ítéletet végleges formában kihirdették, s még ugyanaznap jóvá is hagyták. (...) engedélyezték, hogy másnap, azaz csütörtökön találkozhatnak hozzátartozóikkal (...) Különösen Szergej Goloin gyötrődött a küszöbönálló látogatás miatt. Nagyon szerette apját és anyját, rövid idővel ezelőtt találkozott velük, s most valósággal rettegett, hogy mi lesz majd. Könnyebbnek képzelte még magát a kivégzést is, akármilyen iszonyatosan rendkívüli volt, akármennyire tébolyítóan nehezedett az agyára, mégsem érezte olyan borzalmasnak, mint ezt az érthetetlen néhány rövid percet, amely mintha kívül állott volna az időn, az egész életen." 

És akkor leírja a találkozást is, és egészen szörnyen érzem magamat tőle.

színházban voltam, Pillantás a hídról, Örkény színház. persze, lehetett volna többet kihozni a drámából, Alfieri nem annyira interpretálva mint inkább prezentálva volt. Rodolfóról nekem nem dőlt el, hogy kicsodamicsoda, azon gondolkodtam hazafelé, hogy ez vajon baj-e, illetve lehetett-e szándékos. én minimalizmus-rajongónak vallom magamat, és ez az előadás ilyen szempontból igazi csemege volt számomra. pici, pontos. vitt is magával. ezen a héten egy csomó órát lemondtak, de a jövőhét durva lesz. (egy féléves zh, 2 referátum, le kell adjak vasárnapig egy absztraktot és meg kell írjak két esszét.)

azokkal a szavakkal fogalmaztam meg magamnak és egy-két embernek, hogy én ehhez elfogytam. szeptemberben. és újra. egy év alatt összekapargattam a bátorságomat, az önbizalmamat és whatever, nekilódultam, és elfogytam, elfogyott a bátorságom, elfogyott az önbizalmam whatever. nem tudom, mi és mennyi idő kell ahhoz, hogy elég erős legyek újra nem menekülni a kudarc elől, de egyelőre nem érzem elég erősnek hozzá magamat. az embernek nehéz csak magából merítenie, és konstans magából merítenie. ahhoz valami nagyon kifogyhatatlan valamire van szükség. és nekem ez most nem. én most nem megyek oda, hozzám most oda kell jönni vagy integetni kell, hogy gyere vagy valami. nekem most szükségem van a megerősítésre. és tudnom kell elfogadni is, ha megkapom. és tudnom kell meríteni belőle. mert tudom, hogy mit kellene csinálnom, és tudom, hogy mik a veszélyei ennek a menekülésnek, amit csinálok helyette, de az a lökés, ami elindítana arra, amerre tudom, hogy mennem kéne, ami átszakítaná a gátat és a többi, az nincs meg, és én most nem tudok meríteni magamból, én ehhez még nagyon törékeny vagyok belül, nekem ez még nem megy. de nem akarom, hogy megint egy év kelljen ahhoz, hogy merjek kockáztatni.

1. cseresznyéskert
ha egyszer nem csütörtök hajnalban lenne ez a szemináriumom, mennyivel többet tudnék rá készülni. mindenesetre a 2. és 3. felvonásból kell vinni egy problémát (nem egy-egy, hanem csak egy), nem olvastam most újra még a másodikat sem, de már teleírtam egy oldalt kérdéssel. szerintem ez így oké lesz.

2. hát
a srácokkal ma masszírozással kezdtük a foglalkozást a színházban, ami két szempontból is fontos volt.
egy) engem még soha nem masszírozott meg senki ezelőtt, és hát ez jó
kettő) rájöttem, hogy hoppá és hoppá, mert asszem naiv voltam, amikor azt hittem, hogy majd kimennek ezek a gócok a hátizmaimból. olyan csomós a hátam, hogy idegenkedem hozzáérni is, hogy megpróbáljam kimasszírozni magamnak. (ti. hipochonder koromban megtanultam, hogy csomót csak akkor nem talál magán az ember, ha nem keres, és ha hozzáérek ezekhez a hátamban, elfog a félsz, hogy halálos, még akkor is, ha valószínűbb, hogy nem.) szóval valaki árulja el, hova érdemes menni (de konkrétan), hogy tüntessék ezeket el a hátamból.

3. alvás
igen, talán aludnom is többet kellene.

4. evés
ennem ellenben kevesebbet.

5. mozgás
ezt pedig többet.

megkísérlem összekenni magam Perskindollal.

rámutatok

van egy érdekes jelenség, most láttam rá megint egy példát facebookon, de szerintem elég gyakori. egy ismerősöm feltöltött egy képet egy társkereső hirdetésről, amin a következő felirat olvasható:

"Keresem páromat 45-50 éves hölgy személyében, aki szeret horgászni és van horgász csónakja. A csónakról kérek fényképet."

értjük, ugye, nem olyan bonyolult. ha egy átlagos hirdetés lenne, nem emelte volna ki azzal, hogy kirakja. azért emelte ki, mert van benne valami megdöbbentő v. vicces v. akármilyen, ami eleve kiemeli az átlagból. értjük, ugye, lehet lájkolni, ha tetszik.

és itt lép be a képbe a kommentelő. a kommentelő, aki roppant frappánsan odakommenteli, hogy most akkor párt keres-e vagy csónakot. mert ugye ő is érti. szerintem ez jelenségszinten létezik online. valószínűleg a valóság valóságban is létezik, csak nem ennyire prominensen, mert ott nem csak verbálisan tudod lejelezni ugyanezt. amire a virtuális valóságban persze jó lenne a lájk. (bár a lájk egy nagyon bizonytalan és szerteágazó jelentésű dolog egyelőre, pl. többhelyütt is olvastam/hallottam már panaszokat arra, hogy és azt miért lájkolják ennyien, ha megosztanak egy halálhírt cikkel stb.)

a jelenség, amit már többször tapasztaltam a saját virtuális bőrömön keresztül a következő: megfogalmazok valamit kompakt-frappáns módon, nem magyarázva (de tudva), hogy milyen hatást szeretnék kelteni vele. és jön a kommentelő, aki lelövi a poént. ráadásul előfordul az is, hogy ennek a poénlelövésnek az a szubtextusa, hogy jémár, nézzétek, milyen frappánsat mondott anélkül, hogy észrevette volna, mert csak én vettem észre most. de lehet, hogy ezt a szubot csak én képzelem alá, sőt erősen elképzelhető, mindenesetre ezt a rosszindulatúságot részemről (már ha az) ezennel rátestálom egyrészt a társadalomra, amiben nevelkedtem, másrészt az önbizalomizéimre. szó ami szó, annyit talán nem túlzás rögzíteni, hogy ha egocentrizmus nem is biztosan, némi self-assertion azért van abban, amikor valaki poéngyilkol. és utána persze jól meglájkolják. (és nem vagyok álszent hogy tagadjam, ilyenkor bizony picit féltékeny vagyok.)

összességében viszont jót jelent az ilyen, mert ha desztilláljuk a frappát a hozzákapcsolható személyektől, akkor csak azt látjuk, hogy a frappa bizony frappáns volt. és akkor ez jó. a többi meg hívság. kicsit szégyellem, de szerintem az ilyenekkel akkor van gond, ha az ember nem tudja kontrollálni magában. én tudom, kifelé legalábbis gyakorlatilag mindig. kifelé egy érzelmi robot vagyok. legalábbis gyakrabban, mint nem.

a válozatosság kedvéért átmentem solus ipsébe, de zárlatnak még legyen annyi, hogy szerintem a megmondom-jelenség másik oldalát is érdemes megnézni, mert érdekes. (mi lehet a motivációja annak, hogy valaki rámutasson a tutira? hogyan fordítható le egy ilyen rámutatás? örömkifejezés? dicséret? ön-előtérbehelyezés? ezt-akár-én-is-mondhattam-volna? ilyeneket-én-is-szoktam-mondani? rivalizálás? mi ez, és mi ez itt, itthon, ebben a társadalomban?)

megyek kötelezőt olvasni.

pá.

olvasom a mondattan tankönyvet, de sincerely, megint azt érzem, hogy csak az idő megy vele. bevezet egy bináris rendszert, megmondja, hogy az adjective-eket és az adverbeket egy kategóriába rakja, aztán meg azzal érvel, hogy egy képző azért nem lehet képző, mert akkor mégiscsak kellene legyen külön kategóriája az adverbnek, ami nincs, mert nézzük meg, mi lenne, ha lenne neki, hoppá, kellene még 7 másik kategóriát megtölteni. nem szeretem a generatív nyelvészetet. én alapvetően inkább induktívan gondolkodom. (ez szerintem összefügg azzal is, hogy sokszor az jelent nehézséget számomra, hogy meglássam a fától az erdőt. ugyanis az irodalomtörténetnek van az a jó szokása, hogy egyes műveket egyes irányzatokhoz kapcsol, és hopp, egyszercsak úgyis fölteszik a kérdést, hogy na és mitől olyan modern ez vagy ilyesmi, és arra mindig nehezebben válaszolok, mint ha azt kérdezik, hogy na és ez a tulajdonság melyik irányzathoz stb. köti az adott művet.)

korrekt vagyok rohadt korrekt vagyok ha kényelmetlen érzés akkor is korrekt vagyok korrekt vagyok

a Hét akasztott ember történetét olvasom Andrejevtől, ugyanis ha minden a tervek szerint halad referálni fogok belőle. azért ebből, mert Andrejevtől már olvastam korábban is, drámát. nem olvasom valami gyorsan. (procrastination és délután háromnegyed egyig aludtam vasárnap. most hétfő hajnal van, alig több, mint öt óra múlva meg kelek, megint egy kialvatlan hét jöhet.) három fejezettel vagyok meg. egyelőre a halálról szól*. a vége lesz az akasztás a fejezetcímekből ítélve. el tudom képzelni, hogy az egész 110 oldal a halálról szól, de még csak kábé 30-ról tudok nyilatkozni. olvasmányos, eddig tetszettek a váltások is benne, de kíváncsi vagyok, hogy nem azt fogom-e érezni a végére, hogy kifulladt és magát ismétli, mert egy ilyennél szerintem ez benne van a pakliban. meglátjuk.

* ez persze egy vad leegyszerűsítése a dolognak. sokkal inkább szól például arról, hogy az emberek hogyan reagálnak arra, amikor az életükben, amiről tudják, hogy véges, egyszer csak megjelenik egy visszaszámláló, és villog.

egy kicsit az életemből

szombat. azt hittem, hogy egész nap próbálni fogunk, de csak 11-től 4-ig. az első kétharmada igazán rossz volt. általában ott helyben kapunk valami anyagot, ami remélhetőleg inspirál minket, és akkor van fél óránk (plusz, ha kell még) valamit létrehozni 3-5 fős csapatokban. megvan az a csapat, akikkel általában dolgozni szoktam ilyenkor, de szerettem volna együtt dolgozni most másik srácokkal, akiktől izgalmas dolgokat láttam, mert a változatosság inspiráló. így kerültem egy harmadik csapathoz, mondván, hogy menjek inkább oda, mert ők mindig széthülyülik, amit csinálnak.

ezt persze lefordítja magának az ember akarva-akaratlanul, méghozzá így "a te dolgod, hogy összeszedd őket". el kell mondjam, hogy úgy érzem, hogy tendenciózusan megjelenik egy olyan feloszlás, amiben a csapatból három ember mindig három különböző csapatba kerül, ebből vagyok én az egyik, és úgy érzem, hogy ez felelősség, már ha nem dekódolom én ezt az egészet rosszul.

mindegy, a lényeg, hogy nem tudtam kezelni a helyzetet. nem tudom, mások hogy érzik vagy mennyire érzik így, de szerintem nem vagyok  jó csapatjátékos. tudok kompromisszumot kötni, és úgy általában az életben nagyra becsülöm a kompromisszumokat, viszont kreatív munkában nagyon ritkán érzem úgy, hogy a kompromisszumokból jó helyzetek születnek. a másik vagy a többiek mindig nagyon fontos, figyelned kell rájuk abban amit csináltok, de annak az eldöntésében, hogy mit csináltok, nekem marhanehéz.

ebben a munkában alapvetően mindenki egyenrangú. én mondjuk idősebb voltam a csapatomnál 3-4 évvel, de ez nem jelent semmit. fiatalabbak dolgozni különben is inspiráló, és én sosem voltam olyan, mint amilyenek ők most. én ennyi idős koromban a kémiatagozatra jártam és főként tanultam. mondjátok, hogy nagyképű vagyok, de azt gondolom, hogy speciel némileg jobb dramaturgiai érzékem van, mint ezeknek a srácoknak, akikkel összekerültem, de ebben nyilvánvalóan benne van az a 3-4 év plusz is, és ez még ugyanúgy nem jogosít föl arra, hogy elkezdjek főnökösködni. a színjátszókörben, ahol én vagyok a főnök (bármily rosszul is hangzik ez), az szokott működni, hogy mondok valamit, mondanak valamit, és akkor azt mondjuk, hogy próbáljuk ki, működik-e, mi működik jobban, és akkor abból lesz egy tapasztalattal alátámasztott konklúzió. sokszor kipróbáljuk, amit mondok, éppen azért, mert a kipróbálás még nem jelent véglegeset, és ha nem működik, akkor nem is szoktam ragaszkodni hozzá.

itt ma igyekeztem mindig mindenről elmondani, hogy mit gondolok, hoztam legalább három ötletet, abból kiragadtak valamit, de nem azokat a pontokat, amik dramaturgiailag érdekessé tették volna a jelenetet. (példának okáért azt mondtam, mi lenne, ha úgy demonstrálnánk a szülők egyre későbbre tolódó gyermekvállalását, ha fognánk egy pl. tíz éves gyereket, és vágnánk egy sorozatot, amiben megtartjuk a gyereket végig tíz évesnek, pl. egy szülinapi jelenet megsokszorozva, de a szülőt egyre idősebbnek vesszük. az első verzióban például vannak még nagyszülők, az utolsóban kétgenerációs a család hatvan éves apukával, stb. ebben az lett volna a pláne, hogy a szerepek maradnak, de nem történet, hiszen a gyerek kvázi nem öregedne, ha történetként képzelnénk el. ebből azt találták ki, hogy legyen két jelenet, es aki az elsőben a gyerek, az a másodikban az apuka, mert közben felnőtt. tehát kvázi lineárisan akarták játszani a dolgot, aminek pont az lett volna szerintem a lényege, hogy nem lineáris. ráadásul meg is bonyolították a dolgukat, mert így az lett a második jelenetben a gyerek, aki az elsőben az anyuka volt, szerény személyem pedig, aki az elsőben volt az apuka így maximum nagypapa lehetett volna, az viszont nem volt a képben, így lettem a magyar szabadságszobor, mert szerintük az mennyire "kurvajó ötlet". bele is mentem, akkor már annyira mindegy volt meg különben is, azt akartam, hogy lássák mi a következménye egy ilyen marhaságnak. igen, az sem derült ki, hogy mi vagyok, mivel teljesen irreleváns volt a szabadságszobor jelenléte vagy jelen nem léte az egész jelenetben, mint ahogy maga a jelenet is teljesen irreleváns volt, mert csak ábrázolni akart, ráadásul klisékből építkezve. ennyit a példáról.)

mindegy, de közben és utána is elég rosszul éreztem magamat. tudni kell rólam, hogy vannak önbizalomproblémáim. ennek fényében talán érthetőbb, mindenesetre úgy éreztem, hogy rohadtul az én felelősségem is, hogy ez a szar lett a munkánkból, de én egy pont után azt mondtam, hogy oké srácok, mondjátok, mit csináljak, oszt csinálom. lehetett volna még egy órát vitatkozni helyette, de csináljunk szart, annak is van tanulsága végülis. (bár nem vagyok benne biztos, hogy a srácok levontak-e egyáltalán ebből bármilyen tanulságot.) csak nem tudom, nem okoztam-e csalódást. nem az lett volna-e a dolgom, hogy kézbe veszem az irányítást. de nem érzem úgy, hogy erre a helyzetünkben bármi feljogosítana. alapvetően nem idegenkedem attól, hogy irányítsak, sőt, de ha nincsenek meg azok a keretek, amik ezt legitimálnák, és ennek nem kell feltétlenül felülről rögzítettnek lennie, elég akárcsak annyi is, hogy csapaton belül kvázi rögzítjük ezt, ami akár hallgatólagosan is történhet, szóval ha nincsenek meg ezek a keretek, akkor én nem érzem magamat feljogosítva ilyenre, és akkor kényelmetlen. azért kényelmetlen, mert ilyenkor úgy érzem, hogy kvázi önkényesen akarom ráerőszakolni az akaratomat valaki(k)re.

valószínűleg ezen a ponton hibázok egyébként, mert így is volt valaki közülünk, aki magához ragadta az irányítást. valószínűleg neki nincsenek is ilyen aggályai.

meg kell tanulnom, hogyan lehet jól csapatban dolgozni. mert az csak az A-verzió, hogy nekem van egy ötletem, ami mindenkinek tetszik, és akkor azt csináljuk meg, és hű de együtt vagyunk. (és ezt a verziót meglehetősen szeretem is.) van a B-verzió.

azt gondolom, hogy amerre el tudok indulni az az, hogy nagyon-nagyon nyitottnak kell lennem, és alapvetően minden ötletben a jót, az izgalmasat kell meglátnom. és sokkal rugalmasabbnak kell lennem. azt hiszem, magamtól körülbelül ezt tudom kijelölni magam előtt célnak.

so long.

nem írok Shakespeare-ből szakdolgozatot, mert I'm not a Shakespeare-person és különbenis hatalmas a szakirodalma. not that I have problems with his works, it's simply that there is literature other than his.

having said that,
ahha.

szóval. Shakespeare már a szakdolgozatom címében szerepel. kezdem elhinni, hogy a poszt-Shakespeare világnak egyszerűen nincs választása nem Shakespeare köpönyegéből kibújni. valamit nagyon tud ez az angol szak.

(a C tervem szakdolgozati témához egyébként a Hamlet-Sirály-A nyugalom / Shakespeare-Csehov-Bartis triumvirátus volt.)

kattog az agyam kattog az agyam kattoga z agyam kattogaza gyam katto gazagy am kattogazagyam. fürdés közben, mert akkor meg séta közben jönnek a legjobb gondolatok, gondoltam egyet és kihajítottam a Pinter életművel a pixisből. igaz, hogy fél nyáron Pintert olvastam, hogy kibillenjek a bekettantságból, de hát bagatell. Beckett. szerintem bármennyire is félek tőle, leszek olyan bátor, hogy bevállalom azt is, hogy nem Beckettian whatever, hanem szólóban Endgame. broader context talán mehet, de összességében Endgame. azt is elmondom, miért gondolom így. nem tudok lemondani arról, hogy ne összetettségében közelítsem meg a dolgot, és inkább vegyek egy életművet és azon zongorázzam végig, hogy mit csinálnak a terek vagy mit csinál a nyelv vagy mit csinál az, hogy színpadra van rakva. nem vagy kell. és kell. csak komplexitásában érdemes foglalkozni a dologgal. a színpad ugyanúgy egy tér, mint a szürke kétablakos koponyaszoba. akkor miért kéne szétszedni az Endgame metaszínházát az Endgame terétől? egyáltalán le lehet-e parancsolni egy drámaszöveget from stage to page? pláne, ha a karakterek kétségbeesetten kapaszkodnak a beszédaktusba, és pláne ha eközben bytheway mozgásképtelen állapotban trónolnak stage center egy felkerekezett karosszékben. Hamm abszolút beszélek-tehát-vagyok figura, talán pont ezt emeli ki F-L. is Descartes kapcsán. nem akarom vákuumban kezelni a dolgokat. azért írok most ennyit, hogy tisztábban lássam, kell egy vezérfonal, nem vagyok benne biztos, hogy melyik legyen az, hogyan jó ezt felfűzni, stb. ezért a netszemét, rendszerezni próbálok.

próbálom feldolgozni azt a furcsa érzelmi hátteret, ami azt övezi, hogy igen, eldöntöttem, Beckettből fogok szakdolgozni. Beckettet először kábé 16 évesen olvastam, a Krapp-et, aztán 17 évesen az Endgame-et. aztán úgy mentem el felvételizni a szakkoliba, hogy az Ivanovról meg Beckettről beszéltem, hogy deszeretem. aztán úgy mentem el a dramaturgfelvételi második fordulójára, istentudjamiért, hogy nálam volt a Beckett-összes. aztán a felvételin a Godot-ból kellett fordítani angolról magyarra, és ott ültem az asztalnál, mellettem balra egy srác, akit fölvettek, jobbra a táskámban meg Kolozsvári-Grandpierre fordítása (amit egyébként nem szeretek). aztán tavaly ősszel két end-term in-class esszé típusú írást is Beckettből írtam meg, amit akkor már eléggé olcsónak éreztem, de kézenfekvő volt. Beckettel mindig az volt a baj, hogy túl kézenfekvő volt. egyszerűen túl kézenfekvő volt az, hogy Beckettből írjak szakdolgozatot. nem is akartam beletörődni abba, hogy gyakorlatilag legalább két éve ehhez gyűjtöm a szakirodalmat. ezért olvastam annyi Pintert a nyáron. mert Beckett mindig olyan volt, ami a tartalék. amihez bármikor oda lehet nyúlni ha gáz van. és nem tudom, hogy nem az van-e, hogy gáz van. nem tudom, hogy nem fogom-e unni. nem tudom, hogy nem azt fogom-e érezni végig, hogy csak azért van ez, mert nem voltam képes mást találni. viszont az Endgame tényleg nagyon nagyon jó. most, hogy újraolvastam is azt gondolom, hogy a csávó nagyon nagyon ügyesen írta meg. sajnos kicsit azt is gondolom, hogy nincs már olyan, amit kibonthatnék belőle úgy, hogy más még nem bontotta ki, maximum spekulálni lehet. ezt se a puskinos se a csehovos témámnál nem éreztem, mert nincs tudomásom olyan szakirodalomról, ami meghúzta volna azokat a kontúrokat, amiket én meghúztam. engem pedig az inspirál, ha nem a spanyolviaszra vagyok kénytelen ráfanyalodni.

kiestem az ütemből és egyébként is két kilométeres már ez a bejegyzés, ráadásul nem is közérdekű. közérdekű majd az lesz, ha egyszer talán, még mielőtt rájönnék, hogy valójában mennyire rossz ötlet, megcsinálom a Flush Fictiont, amit >>itt<< már kicsit elkezdtem ígérgetni.

Erika Fischer-Lichte könyvében klassz dolgok vannak. de utálom, hogy nem képes egy hülye hivatkozást sem feltüntetni, amikor azt írja, hogy "Ez az oka annak, hogy a magas ablakokkal (szemekkel) körülvett belső térben többen is az emberi koponya belsejének képét látták." mi az, hogy "többen is"? kik voltak azok? hol írták ezt le? i. want. to. know.

nem pánikolok ám a címbejelentés miatt, á, helyette inkább tanulom a mondattant, mert annyira van időm a mondattanra, annyira. (nem azért. hanem mert holnap óra.)

rationalizing

HAMM: Clov!
CLOV (impatiently): What is it?
HAMM: We're not beginning to... to... mean something?

to be sincere, tényleg nagyon szeretem az Endgame-et, de nem érzem úgy, hogy kitenne egy egész szakdolgozatot az, amit momentán a tér szerepéről tudok mondani benne. azt sem hiszem, hogy két oldalt kitenne...  pedig minden olyat aláhúzok lilával, aminek akár egy kis köze van a térhez.

a "My kingdom for a nightman!" mondjuk elég izgalmasnak tűnt első ránézésre. úgyhogy kapva a jó ürügyön (hogy ne szégyelljem már annyira, hogy még nem olvastam), hamarosan elolvasom a III. Richárdot is...

ha azt a címet adom a szakdolgozatomnak, ami most épp esélyesnek látszik, akkor akár még a nyelvfilozófia is beleférhet, olyan tág. meg persze a tér is. hát nem tudom. az a baj, hogy Hamm szerint

Imagine if a rational being came back to earth, woldn't he be liable to get ideas into his head if he observed us long enough. (Voice of rational being.) Ah, good, now I see what it is, yes, now I understand what they're at!"

és  hát picit találva érzem magam.