szelíd erőszakkal ma elmentem konverzálni. mondjuk nem pont olyankor a legkényelmesebb ez, ha éppen számolgatom, hogy hányadán állok magammal. kicsit nem tetszik, ami ösztönből jön belőlem, a poénkodós-odaszurkálós... az a tipikus exhibicionista "lássátok-milyen-jófej-vagyok". régebben heti rendszerességgel ismétlődött, hogy poénkodással ütöttem el két kiló kínos csöndet, és bármit mondtam, mindenen röhögtek. még azon is, ami nem is volt vicces. fű, de kellemetlen pillanatok voltak az olyanok. állunk néhányan körben, senki nem mond semmit, akkor mondok valami klisés idétlenséget, akkor röhögnek és ez rekurzióban percekig. szóval ma volt egy pillanatom, amikor ez mintha tudatosul volna bennem, hogy ilyen olcsó eszközzel próbálok konformissá lenni. ráadásul még az is eszembe jutott, hogy mi a francnak. mert közben valahogy úgy is gondolom, hogy vagyok, ami vagyok. mégis, benne vagy egy közegben, és valahol tudat alatt levágod, hogy mi az, amiről inkább ne beszélj. (azért fél mondat erejéig, poénosra kihegyezett stílusban, mintha nem gondolnám komolyan bedobtam még Csehovot is.) azzal, hogy vége lett, kezdem nem bánni, hogy a VV-t egyáltalán semmilyen közegben nem lehet bedobni. így könnyebb elválasztani a saját életemtől, ami most napirendi pont.

a reggelen meglehetősen dobott volna, ha nem esik a hó és valóban jön a tavasz, de a haditerv áll: estig haza sem jövök, az internet meg véletlenül itthon marad.

az önkritika emelkedett állapotában az elalvás sem ment, helyette számolgattam, hányszor voltam gáz az elmúlt héten. ne hazudjatok magatoknak azért hogy másoknak nyugodt lélekkel hazudhassatok, csak azért, hogy olyanok lehessetek mint ők, és legalább egy kis időre ne lógjatok ki a sorból. azért se, mert valószínűleg ők is csak azért olyanok, mert hazudnak maguknak. az emberek különböznek, és nem értem, hogy lehetek olyan hülye, hogy ne bírjam elviselni, hogy olyan vagyok amilyen. csak most azt sem tudom, milyen az az amilyen. újra megpróbálok aludni, aztán reggeltől kiötlök valami okosat, hogy akkor most hovámerre.

van egy önismeret című órám. most egy kicsit egyáltalán nem akarok semmilyen lenni, mert ha konformis akarok lenni, abból gáz produkció jön ki, ha meg nem, arra szintén rá fogok játszani dacból. valaki szómázzon be.

na jó, gázvagyok üzemmódból visszakapcsolok az életbe, mert muszáj, és a legszentimentálisabb gondolatom az lesz, hogy hánykor kelek holnap reggel.

az alternatív valóságok hasznosságáról

ma este vége a ValóVilágnak, és akkor közben tanuljak. nem megy. mégiscsak szeptember 12. óta ez tölti ki a szabadidőm nagy részét. napersze rengeteg embernek megvolt a véleménye erről. hogy az értelmes lány erre pocsékolja az idejét. meg hogy hogy meg fogom bánni majd, meg ilyesmi. (igen, néha valóban nem ment zökkenőmentesen a saját valóságom és az alternatív valóságom időbeli összeegyeztetése, sőt talán azt is lehet mondani, hogy aránytalanul több időt töltöttem ebben az alternatív valóságban, mint idekint. van aki külföldre megy, én ebbe a másik világba. semmi híradó, semmi politika.)

és egyáltalán nem bánom, és igazából az sem nagyon érdekel, ha emiatt lenéznek. ez az öt és fél hónap sok szempontból tanulságos volt. sok és sokféle embert megismertem, még ha nem is közvetlenül, hanem valamilyen médiumon keresztül, és magammal kapcsolatban is sokmindent végiggondoltam. hogy mi a fontos az életemben, mit szeretnék a saját életemtől, hol vannak a megoldandó problémák meg ilyesmi. nagyon sokat elemeztem és nagyon sok alkalmam nyílt arra, hogy más emberekkel szemben érveljek. bevonódtam egy rajongói közösségbe, és hazugság lenne azt állítani, hogy pusztán pszichológiai érdeklődésemnek köszönhetően. az viszont igaz, hogy az érdeklődő-elemző szemszögemet mindig megtartottam.

nagyon érdekes jelenségeit figyelhettem meg a csoportpszichológiának - mind a tv-n és interneten keresztül a játékosok csoportjában, mind az interneten keresztül a rajongók csoportjában. úgy általában elmondható rólam, hogy csigaházban élek, és az a közeg, amiben mozgok nagyon eltér a VV nézőinek körétől. engem mindig érdekeltek a kisemberek meg az átlagemberek (nem véletlenül vagyok Kosztolányi szerelmese sem), de időnként nem volt könnyű feldolgozni azokat az emberi viselkedéseket, amikkel szembesültem. a helyesírás volt a legkevesebb, bár eleinte hihetetlen mértékben irritált a -ban, -ben / -ba, -be keverése, az ige előtt álló különírt igekötők (ebből egyszer még félreértésem is volt!), az, hogy a muszájt a többség -ly-nal írta meg ilyesmik.

ami igazán durva volt, az a gyűlölködés és egymás alázása. rájöttem arra, hogy embertömegeknél vagyok jóval empatikusabb, sőt, alapvetően törődni vágyom az emberekkel. momentán is ez adja a legnagyobb hivatástudatot. általában próbáltam azt elérni, hogy a rajongóknál az elfogultságot felváltsa egy olyan rajongás, ami tisztában van tárgyának a visszásságaival is, és ezzel együtt rajong. nagyon érdekes az, hogy egy ilyen műsor olyat kínál fel neked, amit a való élet nem: hogy egy dolgot megnézhetsz több nézőpontból, és ezek után meglepő volt azt tapasztalni, hogy mennyire sok ember nem is akarja több nézőpontból látni a dolgokat. volt egy olyan általános attitűd, hogy különböző játékosok rajongói nem voltak hajlandóak érdemben kommunikálni egymással, az egyik rajongó elkezdte mocskolni a másik játékost, a másik rajongó pedig elkezdte mocskolni az egyik rajongót. ebből lett egy olyan paranoiahullám is, hogy ha az egyik rajongó teljesen szalonképes stílusban elmondta a véleményét a másik játékosról, a másik rajongó akkor is "vissza"mocskolódott. elég sokan nem voltak nyitottak megvitatni, hogy mit látnak másképpen. még az értelmesebbjétől is lehetett kritikán aluli stílusban írt francbaküldéseket olvasni.

most elég határozottan látom, hogy mi az, amit egy férfiban fontosnak találok illetve hogy általában az életben mi az az értékrend, amivel azonosulni tudok. illetve azt is, hogy mi az, ami már nem fér bele. mert azt igazán nem lehet elmondani rólam, hogy ne lennék nyitott és toleráns. általában nem az a típusú ember vagyok, aki úgy csomagol, ahogy Mr. Bean vagy a kislány, aki inkább kiveszi a bőröndből zsiráfot, ahelyett, hogy félbehajtaná a nyakánál, hogy beférjen. én inkább veszek mégegy bőröndöt. még azt sem túlzás mondani, hogy túl sok cuccot cipelek magammal.

egy kicsit azzal is foglalkoztam, hogy milyen különbségek vannak különböző emberek elsődleges szeretetnyelvei között. volt arra egy nagyon jó példa a VV-ben, hogy hogyan nem tud működni az, ha az egyik félnél a verbális szint a domináns a másik félnél pedig a nonverbális. ennek kapcsán el tudtam gondolkodni azon is, hogy mi lehet az én elsődleges szeretetnyelvem, és ameddig jutottam magammal kapcsolatban az először eléggé meglepett, korábban sosem jutott eszembe.

vagyok már olyan időbeli távolságban Amerikától, hogy körülbelül el tudom helyezni azt az időszakot a saját személyiségfejlődésemben. például iszonyúan örülök, hogy fölvettem ott az Acting kurzust, mert az elég sokat segített érzelmileg és szakmailag is.

a ValóVilágból megtanultam, hogy vállalni kell a kudarc lehetőségét, és sosem szabad annyira félni a csalódástól meg fájdalomtól, hogy elkezdd magadnak azt hazudni, hogy jól megvagy te egyedül is.

ez itt egy nem bő lére eresztett verzió, de vajon elég ennyi indok ahhoz, hogy elmondjam, miért fontos számomra ez a több, mint öt hónapnyi reality?

new goal

mostanában eszembe szokott jutni, hogy szükségem lenne megtanulni gyorsírni. úgy néz ki, hogy ha nekiesek, ez egy dupla dolog lesz... mert nem mindegy, hogy magyarul vagy angolul, és mindkettő nyelven jól jönne. meglátjuk, szedek-e erre időt valahonnan...

what my mom thinks I watch

egyre több olyan képösszeállítást láttam, hogy vesznek egy foglalkozást és különböző képekkel bemutatják, hogy azt hogyan látják a különböző emberek (a barátok, a kollégák, a szülők, saját maga stb.) most felfedeztem egy kis videót, megnéztem, és az jutott eszembe, hogy most hogy tényleg mindjárt vége a VV-nek (és akkor olyan jókat fogok olvasni meg kutatni), lehet, hogy lehetne egy ilyen összeállítást csinálni arról is. ugyanis ez a videó bátran viselhetné a következő címet: "what my mom thinks I watch". fogadjátok sok szeretettel és határtalan empátiával.

álmos vagyok és dől a kártyavár. a második hét kezdődött el, hatalmas a lemaradásom, nem bírom erővel, nem bírom érzelmileg. kábé úgy élem meg, mintha mindennap vizsgázni mennék.

ikszedszerre jutok arra, hogy akkor most tényleg lefogyok, és odafigyelek arra, hogy szalonképesen nézzek ki úgy cakompakk meg ilyesmi, sőt a szalonképes itt understatement volt, mert olyan szempontból vérbeli brit vagyok, hogy imádom az understatementet. főleg az motivál, hogy ha az adottságaimhoz mérten jól néznék ki, akkor növekedhetne egy kicsit azoknak a férfiaknak az aránya, akikbe bele szabad esni, mert nem küldenének el melegebb éghajlatra az első rámnézés után. tudom, hogy olyanba nem érdemes érzelmet fektetni, aki így ítél, de mégiscsak bennem van a félsz, hogy esetleg bármi is ezen múlik. aztán, ha már elérem azt a szintet, hogy csukott szájjal nézhető vagyok, akkor kitalálom, hogyan lehetne esetleg addig turbózni a dolgot, hogy ha esetleg mosolyogni támad kedvem, akkor se meneküljenek sírva a közelből. ezt még nem egészen tudom, hogyan kell csinálni, de az biztos, hogy szükségem lenne hozzá másfél szemfogra.

bár történt ez-az ma, meg azért az első tanítási hét is benyomott egyet frontálisan, hogy heló és kicsit keveset aludtam, meg ráadásul emberek és nem a négy fal között voltam, de azért a mai nap határozott érzelmi csúcspontja mégiscsak az lett, amikor Attila Verát hívta ki párbajozni a ValóVilágban. tudom, hogy aki ezt olvashatja, valószínűleg egyáltalán nem követi a műsort, de a fent nevezett hölgy az egyetlen még játékban lévő játékos, akinél ha meg találná nyerni a játékot jövő vasárnap, azt mondanám, hogy igazán baj van a szavazókkal, és úristen, kik között éldegélek én.

Három nap telt el az első tanítási hétből, de már káosz van. Be kéne fejezzem a Bűn és bűnhődést és a Nap fiait, sürgősen el kéne olvassam a Leláncolt Prométheuszt, az Oidipusz királyt, a Phaedrát, a Philoktétészt, az Iphigeneia Auliszbant, a Rómeo és Júliát,  a Makrancos hölgyet, újraolvasni a Macbethet és a Lear királyt. És ma föladnak valamit az Abbey színházas órámon is. És aztán el kell keresni darabot keresni a játszóimnak. Hátezwow.

pedig egy lánynak nem ilyennek kell lennie. na jó, nem vagyok képes ide írni, előveszem a naplómat.

napi úgyérzem

ha esetleg úgy alakul, hogy eladjuk a lakást, úgy érzem, egy hónapon belül pszichológusnál fogok kikötni.

Találtam ezt a csodálatos receptet, és nagyon jót rötyörésztem rajta.

TÜTTYÖLT RATYLI

Hozzávalók:

- másfél kiló nyersratyli
- egy jókora pese
- 2 csobolyó gönyézde (ha lehet, pöcörgosi)
- 3 csipet ciháta

Elkészítése:

A nyersratylit fertályórát posvásztjuk, míg csurmot nem enged. Szépen höllyén kipicskázzuk, a nyesedékből pedig apró csulmákat gyúrunk, ezek kerülnek a koshadtba. Közben a pocadékot megpeccsentjük, a ratylit pedig hagyjuk slottyanni. Tüttyölni csak akkor kezdjük, ha már jó vatyálós. A pesét lesolyvasztjuk, aztán már csak töttyentgetjük, mert hamar odakaphat.
(Ahova nem szeretnénk.)

enyhe pánik a félévtől. keddre Bűn és bűnhődés, most kezdem, szerdára A nap fiai, kedden olvasom, sőt, ha jógyerek akarok lenni, akkor szerdára a Leláncolt Prométheusz is, csütörtökre megint Macbeth, jézusúristen gyerekek, ebben a félévben ki fog ütközni, hogy mekkora egy harakiri egyszerre tolni az orosz irodalmat, az amerikai irodalmat és a dráma specet. és még kerítsek darabot a színjátszósoknak is, te jézusúristen. mentem Bbűnhődni.

vajon hányszor nem nevetséges még oda eljutni, hogy van olyan pasi, aki közel van ahhoz, amit keresek. vajon hányszor nem nevetséges még hamvába ölni a gondolatot. vajon hányszor nem nevetséges még ... mindig a irreális, mindig csak az irreális, és ha véletlenül nem, akkor teszek róla, hogy két perccel később már annak lássam.

na jó, ez nem funny. gondoltam, van még másfél kellemes hetem arra, hogy elolvassam a hatszázoldalas Oblomovot. erre kiderül, olyan harminc perce, hogy van négy napom arra, hogy elolvassam a hatszázoldalas Bűn és bűnhődést. az egy dolog, hogy olvastam már, az egy másik, hogy mennyire emlékszem rá. nem funny.

viszont délután jött ötlettől vezérelve elmentem este színházba, és megnéztem a Ledarálnakeltűntemet, amire több mint két éve szerettem volna már beülni szerintem. olyan, mint egy bolondokháza, de élveztem. nagyon érdekes az, hogy min nevetünk. közben eszembe jutott a Szép új világ, hogy ott az anya szón is kuncognak, mert trágár. valahogy funny volt.

mindennapi szerepünket..

és rájöttem, hogy egyfolytában olyan, mintha kirakatüvegen keresztül nézném az életet. ez itthon nem zavaró, ugyanis valóban ezt teszem, de mondjuk valódi háromdimenziós emberek között már az. és rájöttem, hogy ha szerepelni kell (=szerepet kell játszani, és ez alatt értem azt is, ahogy gyrost kérek a török étteremben), akkor sokkal magabiztosabb vagyok, mintha csak lenni kell. hallgatván a jó tanácsra meg a kíváncsiságomra (olyan kíváncsi vagyok, mint egy gyerek) Bogas reklámjának hatására elmentem elkezdeni a pantomimet. ott feladatok voltak, ha pedig feladatot kell csinálni, azzal nincs gond. aztán elmentem a Kamrába közönségtalálkozni, ahol nem volt feladat, és rájöttem, hogy bibi van. úgyhogy hazafelé csak csúsztam tovább a depibe, ezért inkább vettem egy narancsos sört, ami vicces, mert amióta elvileg újrakezdtem a fogyózást, kétszerannyi hízlalót fogyasztok. (ha már magamat nem.)

sátorban

azok voltak a szép idők, amikor nyáron, a Tiszánál, a pusztában, éjjel feküdtem a sátorban és tücsök volt és több sátor távolságából is hallottam a horkolást. elég hamar megtanultam egyedül felverni a sátramat. három személyes, az évek során ott is kialakult mindennek a helye, mint ahogyan a szobámban. szerencsére a szobámat nem kell soha sem felverni. lehet, hogy az nem menne egyedül.

ha belegondolok, típus.

Bob Harris a Lost in Translation-ből
Pink a The Wall-ból
Alex a Snow Cake-ből
meg Füles a Micimackóból

...amazokat meg be kell zárni egy kócerájba, el a külvilágtól, hogy szeretethiányosak legyenek.

utálom, hogy reggelre már bent kell legyek a városban. az olyan hét óra múlva van.

ha nem az egészségtelen kaja lenne a örömforrás, lenne értelme annak, ha elmegyek a kondiba.

ha nem félnék az egészségügyi következményeitől, megint berúgnék. ha lenne itthon alkohol. pedig a múltkor is nyilván azt gondolták az ismerőseim, hogy nincs tartásom. de hát ez épp akkor ott nem igazán érdekelt. persze az borzasztóan taszító egy nőben, ha berúg. nem életem pasija szeme láttára csináltam, az hótziher. meg egyébként is olyan vagyok, mint egy midlife krízises vén fószer.

most, hogy olvasom a Szép új világot, elgondolkodtam azon, hogy tetszik-e az a világ. nincs művészet, nincs tudomány, nincs vallás, nincs szabadság, kasztokba gyártják az embereket, van, hogy félidiótának, nem létezik család, nincsenek tartós kapcsolatok, soha nem vagy egyedül, a halál természetes dolognak számít és a boldogság a központi érték. ha az igazi nem sikerül, akkor a szintetikus. szeretem a családomat, azon kívül alig van egy-két kapcsolatom, túl sokat vagyok egyedül, egyik legnagyobb félelmem a halál és az oda vezető fizikai leépülés, a boldogságot tartom a legfontosabbnak az életben. és arra a csúnya dologra jutottam, hogy szeretném Huxley világát, ha oda születtem volna és szépen előkondicionálnak rá. úgy nem szeretném, ha innen vinnének oda. illetve ha észrevétlenül beszómáznának, és egy pillanatra sem hagynák, hogy magamhoz térjek, az esetleg működhetne. arra jöttem rá, hogy totál nem számít, hogy egy boldogság szintetikus-e vagy zsigeri vagy bármilyen, ha boldognak érzed és hiszed magad. az se számít, hogy nem vagy szabad. ha oda születtél, azt sem tudod, mit veszítesz azzal, hogy nincs családod meg nincs művészet meg satöbbi. az sem érdekel, ha hazugság, ha igaznak éled meg. nem érdekel, ha agymosás. csak ne kelljen az hozzá, mint Orwellnél, hogy duplagondol. magadnak ne kelljen boldogságnak hazudni a boldogtalanságot, hanem hidd, hogy az boldogság.

nagyon szeretném azt hinni, hogy csak azért nem szuszog mellettem éjszaka senki, mert nem létezik olyan férfi, akit magam mellé engednék. de sajnos ez nem igaz.

anyám huszonnégy évesen már szült, húsz évesen már együtt volt apámmal. ha arra gondolok, hogy le vagyok maradva, újabban az is rögtön eszembe jut, hogy a fajfenntartásnak, mint ahogy az életnek, nincsen semmi értelme. nagymamám szerint a jobb jövő reményében utódlunk. a középiskolai biológiatanárom szerint, aki a 65 évet sem érte meg és én ezt még mindig nem bírtam feldolgozni, a jó szülő soha nem magának csinálja a gyereket. persze, szeretnék párt, szeretnék gyereket. mert erre vagyok kondicionálva. de miért jó az a gyereknek? hogy majd eltemethessen? jó az nekem, ha bőgő emberek körében kell kimúljak? ki lehet múlni úgy tiszta lelkiismerettel? persze, kurvajó lenne, ha valaki átölelne meg hozzá lehetne bújni, meg lehetne szeretgetni, tényleg kurvajó, de hát nincs.

olyan négyszemélyes tunningot nyomtak itt a hajrá előtt a ValóVilágnak, hogy csak kapkodom a fejemet ide-oda, impulzus impulzus impulzus. helyénvalónak láttam elkezdeni beinfektálni egy kis idiolektust a rajongókba, hovatovább még szórakoztatónak is. übibádog.

tudni kéne, miből szeretnék szakdolgozatot írni, de ami ennél százszor neccesebb az az, hogy egy tanárt meg is kéne kérni, hogy írhassam nála vagy hogy hívják ezt, nem jut eszembe. előbbinél a dolog kitalálása, utóbbinál a dolog megvalósítása problémás. nem látom magamat, ahogy odamegyek X-hez, hogy tutorál-e engem vagy mi. illetve ha megpróbálom elképzelni, akkor enyhén fóbiás szorongás szorít maga alá, mint amikor Amerikában fel kellett volna hívni a számítógépszervízt. oké, hogy kávézókban meg gyorséttermekben már merek a pultnál kérni valamit (múltkor viszont az élelmiszerboltban inkább vettem csomagolt szeletelt felvágottat, minthogy kérni kelljen), de arról fogalmam sincs, ezt hogyan fogom kivitelezni. (mondjuk tök bádog lenne, ha segítenének benne, de egyáltalán mi az, hogy BA-n nem feltételezik rólam, hogy egyedül képes vagyok megírni egy szakdolgozatot?! :p)

az internethiány a virtuális kapcsolatokat is elvágja. egy hétnyi itthonléteim szentháromsága a töménytelen mennyiségű Heroes scenario + Huxley Szép új világa + ValóVilág összefoglaló a tv-ben este kilenckor, mert nem nincs net, ahonnan vissza lehessen nézni. az egy hétnyi  nemitthonléteim tapasztalatai alapján 1. hideg van kint, 2. az alkohol nem old minden fóbiát, 3. a f-szom küld mégegyszer verset a félnek, 4. lecserélték a karamellás must-kávét a Freiben, 5. átmentem történelemből, 6. tesóm akkor sem jön el családi születésnapra, ha nincs itthon internet, 7. gyakorolni kéne a rekeszlégzést, 8. Csehovnál van potenciál az emberekben, csak eltolják...

nem egészen kísérleti alapon nem egészen kísérleti tevékenységet folytattam este, és a konklúzió is az volt, hogy nem egészen érte meg. hát még ha reggel föl kell keljek majd.