legyen nekem húsvét

azért a húsvéti nyuszi megirigyelheti, hogy Szilveszter bácsi azt hozta nekem, hogy három fiú együtt felhív telefonon, hogy hol vagyok a partiból. egyébként egy kicsit nem is tudom, hogy milyen kontextusban kerülhettem szóba, és nehéz elhinni, hogyha nekem szólt.

egy kicsit még elvből is van, hogy úgy döntöttem, hogy nem megyek nekimárúgyismidegyennyiévesenegyedül-dejátszukelhogycsapatvagyunk-ésrúgjunkbeegyütt* partizni. továbbá előkelő helyen áll az az észérvnek látszó valami is, hogy haénnemrúgokbe részegekköztnempoén. és énnemrúgokbe.

rövid poszt, mert jön az éjfél, és megyek a családomhoz. boldog óévet, mert olvastam a szalagcímet, hogy Ókovács Szilveszterből operaigazgató lehet.

* sarkítok.

egy hete nem írtam. de ez csak azért van, mert összeszedett blogpostot szeretnék, nem egy ilyen idevetettet, mint ez.

apuka fizetéskiegészítésből közel ezer számolós versenydolgozatot akart javítani így az ünnepekre, ettől semmire nem volt ideje, kiment soppingolni 23-án, hazament, gondolom nem találta, amit keresett, és most az egész család szívja a dolgot. tesó integrál, pedig csak januárban van a vizsgája. anyuka süt. bírjuk már egy kicsit ki békében.

nem annyira lenne most klassz egy világvége. (figyeled, azt mondom, hogy egy. egy világvége.) tudniillik, az egész családnak megvan a nem élelmiszerből álló ajándéka, apukámén például kábé 3 órát dolgoztam ma. ráadásul le is vizsgáztam és megérkezett a két (mert különböző kell jobbra meg balra) bontatlan doboznyi kontaktlencsém, ami miatt egész lelkes vagyok amióta múltkor észrevettem, hogy sokkal barátságosabban néznek rám, ha nincs rajtam szemüveg. ezt persze bármikor megtörténhet akkor is, ha kontaktlencse sincs, csak ugye akkor nem látom. szóval igazából azért kell a kontaktlencse, hogy lássam, milyen kedvesen néznek rám, amikor azt hiszik, hogy nem látom.

azt hiszem, gondok lesznek: kezdem nem elhinni a hihetetlen. hogy én holnap délután kettőre tudni fogom kívülről 17 orosz író-költő életművét. nem szeretem az órai jegyzeteimet (az órát sem szerettem, felkészülni is ritkán volt időm), ezért fogtam egy tankönyvet. 15 szerzőt már végignyaltam, de abszurd lenne a feltételezés, hogy vissza is tudnám mondani vagy meg tudnám különböztetni. (felsorolni sem tudom mind a 17-et szerintem, nemhogy...) most megpróbálok egy kicsit memorizálni, aztán alvás után (kell aludni, mert négy órát sem aludtam múlt éjjel) a maradék két szerzőről valamit tudni, és akkor hajrá kettes... (mondom ezt én, a sztahanovista.)

update: egyébként ötöst kaptam. nahát.

ha lenne időm, leülnék írni, momentán van a fejemben egy novellásgyűjteményhez és egy regényhez is egy elképzelés, kíváncsi vagyok, lesz-e valaha bármelyikből bármi...

a kézzelfoghatóbbnak tűnő valóság annyira ellát reflektálnivalóval, hogy egészen elrugaszkodott dolognak tűnik a száz évvel ezelőtti orosz irodalmat tanulmányozni, nem is ahhoz van a legnagyobb kedvem. hanem a reflexiók megírásához. de az történt, hogy reggel fél öt múlt és nem állok jól a tanulással, ellenben ébren sem vagyok már túlságosan, úgyhogy nincs időm rendesen írni ezekről:

kontaktlencse
P4A
tüntetés tüntetés hátán
nemzeti színház
késő van-e már
jövőkép

korrupció (vagy valami ilyesmi)

úgyhogy elmegyek aludni, és kérek szépen drukkolást, hogy hatékonyan tudjam tölteni az elkövetkező két napot a rámerőszakolt távolibb valóság tanulmányozásával.

mostanában ritkulnak az olyan napok, amikor nem jut eszembe, hogy mennyire nagyra értékelem azt hogy ezek között a srácok között forgok, ebben a kulisszamögötti közegben, és miközben pianissimo lamentálok azon, hogy mennyivel valószínűbb az, hogy ez nem maradhat tartós mint ennek az ellenkezője, nem érzem úgy, hogy ne tudnám ezt értékelni akkor is, ha nem érezném folyamatosan azt, hogy előbb-utóbb én kiöregedem innen, ki leszek dobva, le lesz rólam mondva, elmúlik ez is, mint a kamaszkorom legszebb nyara.

nagyon sokat gondolkodom azon, hogy mi lesz ha a színház kivet magából. ma azt verbalizálódott a gondolataimban, hogy akkor zenekari zenész szeretnék lenni. tudjátok, ez hullámzik, ma ez jött. és ez azért fontos, mert valószínűleg ezt is jóideje hurcolom magammal. utoljára 2010 áprilisában ültem zenekarban, és egyre többször érzem azt, hogy hiányzik.

nem szabad elfelejtenem, hogy az, hogy mocsokul vagyok nem kizárólag abból következik, ahogy látom magamat, hanem ad hozzá a helyzet is, hogy holnap bemutató, csütörtökön meg egy irodalomvizsga, amire nem sikerül ráhangolódnom.

igensok édességet ettem már megint, belső bűntudat, önvád, önundor. elindultak bennem az ijesztőbbfajta spekulációk, amikről azt gondolom, hogy azért fognak bekövetkezni, mert eszembe jutnak*, most például egy olyan, hogy van két ismerősöm, akik egyelőre még nem ismerik egymást, de kvázi biztosnak érzem, hogy egy héten belül az egyik randira hívja a másikat, és azért ez ijesztő, és félek tőle, mert mindkettőjükre féltékeny vagyok, a fiúra azért, mert sosem engem fog szeretni, a lányra meg azért, mert szeretnék olyan lenni, mint ő. és mondom, egyelőre még nem is ismerik egymást, és ezt így látom magam előtt előre lefutni, és ez ijesztő.

már megint olyannak érzem magam, akit mindjárt elfúj a szél. valaki olyannak, akihez egyszerűen képtelennek tűnik már a gondolat is, hogy valaki kötődni tudjon, és hát el kell mondanom, hogy ezzel az érzéssel nem annyira könnyű mit kezdeni.

* nem, nem vagyok megkattanva

ma nyílt próbán voltam a Katonában, és arra jutottam, hogy Mohácsi pont úgy instruál, mint ahogy szeretné, hogy a karakterei beszéljenek.

sokmindent komálok abban, ami a színházban körülvesz. ebből az egyik az, hogy srácok között alapvetően érték a pozitív munkamorál. vannak fárasztóbb esetek, hiperaktív srác, túlmozgásos srác, de alapvetően attól függ, hogy kit kezd el kinézni a csapat, hogy mennyire veszi valaki komolyan a közös ügyet. és valahogy inkludálva érzem magamat közöttük.

az zavar a generatív mondattanban, hogy addig csűri-csavarja az elméleteket, amíg nem sikerül kört csinálnia a négyszögből. jóindulattal azt mondhatnánk, hogy folyamatosan finomít, de én rosszindulatú vagyok, ezért azt gondolom, hogy valójában folyamatosan kiskapukat gyárt, hogy megoldja az elméletbe nem illő eseteket is. az egész nagyon a könyv elején elkezdődött már, amikor megmagyarázta, hogy többek között azért is kell együtt kezelni a mellékneveket a határozószókkal, mert 3 bináris feature áll rendelkezésünkre, ezért ki kell hogy jöjjünk kettő a harmadikon, vagyis 8 kategóriából, mert ha egyet be akarunk iktatni, akkor azzal együtt mégegy feature is szóba jön, ami további hét kategóriát eredményezne. ezek után bevezet egy 12 kategóriából álló rendszert és mindezt annyival intézi el, hogy a 3 feature közül az elsőt most egy kicsit elfelejtjük. na, itt lőnek a konzekvenciának, és ezek után már semmin ne lepődj meg.

nyomok.

igen, ennél a résznél kezdtem el röhögni az előadáson is. az még szürke syntax, hogy van a mélystruktúra meg a felszíni struktúra (fene tudja, hogy hívják ezt magyarul), és mozgással történik az átmenet. de most már ott tartunk, hogy igazából ott volt egy üres hely, ahova valami átment, és ott lett egy másik üres hely, ahonnan az a valami átment, amely üres hely azonban foglalt, mert más már nem tud odamenni, ezért meg kell állapítanunk, hogy mi foglalja el, és meg is állapítjuk, hogy az, ami éppen elment onnan, mert otthagyta a nyomát (magyarul összeszarta a székét). na ez már nem szürke syntax, ez már színes abszurd. 

ez jut eszembe róla.

például ez a bajom a tankönyvvel.

1. [the bubbles rise to the surface] is a VP. Okay, I can accept that, though it looks like a clause.
2. It "is exemplified in the following sentence: we watched [the bubbles rise to the surface]" Okay, I can accept that, though it still looks like a clause.
3. "This VP has many things in common with a clause  indeed. and indeed it looks very much like one.  yes. We will discuss the difference between the two in a subsequent chapter." I need to know it NOW.

Source.

jön a karácsony, ami jó, de most annyira nem jó. anyuka új munkakörben, hazahozza a munkát, idegesebb, apuka nem belátó, személyesnek veszi, hogy vele nincs törődve. megpróbáltam reggel hozzászólni, leugatott, ha így, hát jól van, legyen neki jó napja, majd ha úgy gondolja, vegye fel velem ő a kontaktot, én nem zaklatom az ő életét, ha neki az kell. eddig nem gondolta úgy, egész nap csak mászkált meg ült a lakásban, hergelje magát, ha nincs jobb dolga, én ezzel nem tudok mit kezdeni. ellenben viszont nem írom meg a 8 oldalas esszét, mert nem szeretem csinálni, megírok inkább 3 féloldalasat, azzal ki lehet váltani. ez ugyebár az, amit anno azért nem írtam meg, mert 20 oldalt kell hozzá olvasni. hát most olvasom, de ezt sem szeretem, legyek már túl rajta. közben annyi csokoládét megettem már megint, hogy szabályosan undorodom magamtól, sőt utálom magamat, hogy ilyen gyenge akaratú vagyok. apuka megint morgott, este 11 sincs és sötét az egész lakás, nem merek a vécéig sem elmenni, nemhogy fürödjek. úgyhogy koszosan és rosszkedvűen fekszem le, miután megvagyok legalább egy esszével, hogy kora reggel fürdés után indulhassak próbára. splendid.

nem. lehetek. ennyire. gyenge.

életmódváltásra lenne szükségem. kevesebb csoki, több mozgás, több boldogság. mikuláskor mindent fölzabálunk jeligére.

befejeztem a szerdára-add-le beadandót, úgyhogy mindjárt jöhet is a csütörtökre-add-le beadandót, csak közben alszom is, meg meg kell még csinálni valamit a színházasdinak lefekvés előtt.

néha a nő hisztis. olyan hisztisnek éreztem magamat, hogy inkább abbahagytam az oroszleckét is. ennek így semmi értelme. egy nyelvet úgy lehet megtanulni, ha használod is. én az oroszt legutóbb két hete használtam, mert múlthéten elmaradt az óra. két oldalnyi rendhagyó igevonzatot be lehet nyelni, lehet, hogy másnap még tudom is, de egyébként rohadtul nincs értelme, mert aztán úgyis elfelejtem. ha gyorsan akarok leadható leckét, akkor akár kimásolhatom a megoldókulcsot is. mert bár az már valamelyest segít a megjegyzésben, ha perceken át bogarássza az ember a listát, hogy megtalálja, milyen esetet vonz az ige, de még ezt sem hívnám túlzottan használatnak. a másik dolog meg az, hogy nyolcadik éve tanulok oroszul, de a főnévragozást már megint az ujjaimon kellett kiszámolni a стол és a мать mintájára - miután megfejtettem, melyik eset. és ennek így szerintem nincs értelme. egyszerűen az van, hogy nem tankönyvből kell megtanulni hetente újra, hanem használni kell rendszeresen, és akkor tartós marad. hát de ezt nem csinálom, és nem tudom, mikor lesz rászánható szabadidőm. pedig még németül is meg szeretnék tanulni... és a beadandókkal is elcsúsztam. már megint. és jövő héten két nyelvészetzéhá, jajnekem.