végül se Übü, se munkálkodás most lefekvés előtt, csak kattogás, hogy hülyeséget csináltam-e vagy sem és mivel fog együttjárni, ha egyáltalán lesz kísérőjelensége - ha egyáltalán szignifikáns (tehát hülyeség) volt annyira hogy legyen kísérőjelensége. um, let me think.

annyi mindent kell(ene) csinálnom, hogy tökjó, hogy itt van ez a tavaszi szünet, de most azonnal is dolgoznom kéne, ha legalább közelebb akarok kerülni a teendőhalom végéhez. de mivel azt sem tudom, mivel kezdjem, lehet, hogy inkább megnézem az Übüt... vagy kitalálok valami okosat, hogy mi legyen a sorrend.

úgy általánosságban nem tartom magamat egy naiv embernek, de mi van, ha tévedek? a naiv emberek soha nem tartják magukat naivnak, amikor azok. ez is a naivságukat példázza. és azt gondolom magamról, hogy  elég jó emberismerő vagyok - remélem tényleg. most szundi.

a női ZagyVA - avagy gebedjenek meg a perfekcionisták

azt szokták mondani, hogy a női agy tud egy olyat, hogy multitasking. kedves női agy, lenne egy-két feladatom számodra.
1. kéne gyártani egy konferenciaelőadást A hóviharból
2. kéne gyártani egy szemináriumi dolgozatot Ivanov hamletségéről
3. ugyanebből kéne gyártani egy ~15 oldalas valamit is a szláv műhelynek
4. valami kell az angol műhelynek is, de nem tudom, hogy lenne-e pofám ugyanezt még oda is
5. kell egy szemináriumi dolgozat ami rendezői szemszögből közelíti meg a Macbethet
6. kell egy szemináriumi dolgozat, ami egy Shakespeare-adaptációról szól
7. kell egy darab a színjátszóimnak
8. kell írjak egy oldalt valami nyelvtanításban hasznos ingyenes, könnyen hozzáférhető (pl. internetes) játékról
9. kell egy középfokú nyelvvizsga oroszból
10. kell beszélgessek egy 10-18 éves gyerekkel és öt oldalban be kell számoljak róla
11. el kell olvassak egy valag pszichológiai írást az önismeret témakörében (nem baj, majd felhasználom azt is az ivanovos cucchoz)
12. el kell olvassak egy valag szakirodalmat orosz irodalomból (amik jók, és úgyis kellenek egyébként is)
13. el kéne olvasnom az Oblomovot
14. be kell fejezzem a Nemesi fészket
15. el kell olvassak sok-sok-sok drámát
16. valamit kutatnom kell a kontrasztív nyelvészetes (kötelező) órámhoz.
17. be kéne vágnom a USA történelmét
18. el kéne olvassam a kötelezőket amerikai irodalomból.


hit me baby one more time.

valahogy már megint sikerült a színházi világnapon színházba kerülni, pedig egyáltalán nem volt tervbe véve: valaki visszamondta, gyere, én meg mentem. a Vígbe Hegedűs a háztetőn-t nézni. hát nem volt valami nagy szám. először is nem hátrány, ha egy musicalben olyanok játsszanak, akik tudnak énekelni. hát itt egy-két emberen kívül elég bizonytalanok voltak ebben... csúszkáltak, a hangképzés sem tűnt túl profinak és még a hangosítók sem végeztek túl jó munkát. összességében a egész előadás nagyon hullámzó volt. és nem csak hangilag, hanem úgy mindenileg. kicsit ilyen prototípus előadásnak tűnt... rendezőileg bakfitty volt mögötte, pedig maga a darab olyan alapanyag, amiből aztán tényleg lehetett volna valami ejhásat rendezni. olyan alapvető probléma is volt, hogy volt olyan karakter, amelyik egyszerűen nem volt folytonos. (az elején sztereotip-idiótára vették, később meg már normálisra.) a humorforrások többnyire lagymatagok, klisések. a táncok félkészek: a profi táncosok könnyen kivehetőek, a többiek félig csak lejelzik a mozgást, tessék-lássék mozognak összehangoltan. kórusjelenetnél a száj(nem)mozgásból egyértelműen kivehető, hogy a színész elfelejt beszállni.  a zenés részek alatt a mozgás enyhén eltolódik az operaszínpados megoldások világa felé. a előadás világ viszonylag erősen realista, a zenés részek alatt azonban semmi vonzalmat nem lehet felfedezni  szerelmesek között, két-három méterre állnak egymástól, mint a cövek. a jelmezek tetszettek, a prózás részek színészi játéka mondjuk kielégítő. a zenekar, a tánckar és a kórus stabilan jó teljesítményt nyújt. nekem a díszlet háttérrésze nem tetszik. a koncepció egyszerűen hiányzott az egész mögül, inkább csak a történet lett prezentálva és ennyi. dicséretes, hogy fókuszba emeli a zsidó kultúra egyes elemeit. (és jól belekever mindenféle mást is...) de összességében így is egy hullámzó katyvasznak tűnt kicsit, hogy mit akar az előadás. Reviczky meg inkább csak beszéljen, ne danoljon. (nem vészes, de nem az igazi: ez is hullámzó.)

ilyenkor nagyon kiütközik, hogy a Katonához vagyok szokva.

tisztában vagyok vele, hogy nincs mégegy ember, aki ennyire gyomorliftezést kap attól, hogy előbb-utóbb fel kell kérjen valakit témavezetőnek. és inkább előbb, mert már az sincs kizárva, hogy máris utóbb van, mert mi van, ha már nem férek be... nekem minden ilyen helyzetben elfutni van kedvem, és általában egyetlen egy esetben vagyok képes rászánni magamat minden ilyenre: amikor már annyira iszonyúan megsemmisültnek érzem magamat, hogy a maradék méltóságomat is elveszítettem, és akkor már az sem érdekel, ha gáz vagyok. múltkor ez volt a helyet, amikor nem mertem felcsöngetni a Osiris kiadóhoz, mondván, hogy az egy kapucsengő és akkor gyomorlift. és akkor sikerült olyan szinten idegessé tenni valami mással, hogy mint a faltörőkos, nekimentem a kaputelefonnak, hogy nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel. vagy amikor nem hívtam fel Amerikában az ASUS-t, mert az telefon és akkor gyomorlift. télen abba is majd belegebedtem, hogy két tanári ajánlást megpróbáljak összegyűjteni, mert emailt még csak írok a tanároknak (ha már valahogy szükséges kommunikálni), de után kilépek a postafiókból és gyomorlift. most játszom le a fejemben újra meg újra, szuggerálom magamat újra meg újra, fogalmazok, de egy ilyen mindenhogy iszonyúhülyén és iszonyúkínosan hangzik. előbb mennék fogat tömetni, amennyiben tudom, hogy semmilyen más probléma nincs a szájüregemben: odamész, te is meg a fogorvos is pontosan tudja, hogy miről van szó, mi fog történni, kinyitod a szádat, mégsem kell semmi mondani, és hát akkor fáj, de nem kínos. (olyan frusztrált vagyok, hogy már megettem majdnem egy fél tábla csokit miatta.)

elég messze van még ahhoz, hogy komolyan gondolkodjak róla, de azért elkezdtem egy kicsit gondolkodni, hogy ha én jövőre felvételizek... amivel foglalkozni szeretnék, az az irodalom-színház-nevelés szentháromságban foglaltatik. amivel nyüstölnek, az az, hogy szerezzek nyelvtanári diplomát, mert jó ha van. meg hát két generációig visszamenőleg tényleg majdnem az egész család közalkalmazott vagy a volt. megnéztem néhány tanegységlistát, és hát azok alapján összességében úgy érzem, hogy nem szeretnék nyelvtanár lenni. szívesen foglalkoznék oktatással-neveléssel, de nem így. az egész modul csak ilyen-olyan módszertan meg nyelvfejlesztés szinte, és hát elmegy az, elmegy az, de lehet, hogy fél év után én is elmegyek, hogy köszöntem, irodalomórát akarok. szóval úgy igazából egészen tudom, hogy mikhez van igazán kedvem, csak nem tudom, hogy hogyan lehetne tényleg azt csinálni.

azért macerás beszédes diáknak lenni, mert ha két-három órán aktív vagy és hozzászólsz, akkor ha a következőn hallgatsz, rögtön mindenki rájön, hogy nem olvastad el a kötelezőt. (pedig eddig nem is vészes.) helló Turgenyev.

ma mind a három kisebb unokatesómmal találkoztam. a háromhetes nagyrészt aludt, az öthónaposnak olyan világítóan kék a szeme, hogy meg kell zabálni (az összeset meg kell zabálni), a négyévessel pedig játszottunk. a memóriajátékot még tőlem tanulta meg, és azt vettük most elő. játszottunk mi ketten, de nem, mert beszállt a csibi is meg az oroszlán is. (persze mind a kettőt az unokatesóm játszotta.) először jött a csibi, aztán az oroszlán, aztán a lányzó, aztán én. 12 kártyával játszottunk, és én szedtem össze az első párt. na ebből elszontyolodás lett, de aztán a csibi talált két párt, és csalással még egy harmadikat is. úgy játszottunk, hogy aki talál egy párt, az újra léphet. akkor megegyeztünk abban, hogy mivel a csibi csalt, ezért most az oroszlán jön. akkor már csak 4 lap volt az asztalon, és az oroszlán is talált egy párt, persze ő is csalással, úgyhogy a lányzó összeszedhette a maradék két lapot magának. akkor a csibi örült, az oroszlán meg a lányzó szomorkodott. ekkor a csibi megsajnálta az oroszlánt és a lányzót, és mind a kettőnek adott egy-egy párt. megszámoltuk, kinek hány lapja van, és kiderült, hogy így már nem is szegény csibi nyert, és a csibi elkezdett szomorkodni. a kiscsaj fantasztikus volt, egyszerre nyert és veszített, és felváltva el is játszotta! (és olyanokat mond, hogy képzeljem el, hogy elesett és itt meg itt beütötte a testét. meg van három meglepetése valaki számára.) hát tanárnő kérem, én tényleg be akartam fejezni órára a Turgenyevet, csak az unokatesóim annyira nagyon cukik...

persze, persze, óraátállítás van, de azért a macska rúgja meg, hogy 5 perce még 2 sem volt most meg már 3 elmúlt. hát nem elfelejtettem, és megfogadtam, hogy 2-től 3-ig mostmár azért tényleg a kötelezőt fogok olvasni. (megint Turgenyev, ez is angolul.)

múlt héten, akkor még a bemutató előtt, a klubbal beültünk a Musik, musikk, musique próbájára a Katonába. az USÁ-ban ezt a próbát Tech Rehearsalnak hívták volna, a legidegőrlőbb próbaalkalom tud lenni. az előadást még nem láttam, és a Tech-en sokmindent csak lejeleztek, nem is értek a végére, viszont itt van csak nektek csak most a '39-es címadó dal, ami egyébként az Ich brauche keine Millionen címen is fut:

can-do attitude

miért jó, ha a kiskölyök amerikai rajzfilmen nő föl? például mert olyanokat mondanak benne, hogy take chances, make mistakes, get messy! persze amikor kiskölyök voltam, akkor ez úgy hangzott, hogy kockáztassunk, tévedjünk és legyünk maszatosak! persze attól, hogy ebben a közegben nőttem fel a Magic School Bus-on, és persze, mivel nem kizárólag, hanem többek között; nem érhetett annyit, mintha az USÁ-ban jártam volna általánosba. de az unokatesómmal biztosan szeretném megszerettetni a rajzfilmet. első körben a kisebbek közül a legnagyobbal, aki egy értelmes, okos 4 éves olyan szókinccsel, ami a korosztályában nem általános (a gumikecskére is megmondta, hogy kőszáli kecske meg ilyesmi) és már most tetszik neki a színház is - amiben egyáltalán nincs benne a kezem. és ha lesznek gyerekeim, azt hiszem, szeretném, ha legalább egy-két évet amerikai általános iskolában töltenének. amikor kint voltam, egy egész délutánt tudtam csak eltölteni iskolában, az is middle school volt, önkéntes munka, díszletet csináltunk a hatodikosok előadásához. de lényegében abból a délutánból és a can-do mentalitásból született meg az elhatározás, hogy elindítom a díszletező szakkört. aztán majdnem egy munkahétnyi időt töltöttünk school districtben Milwaukee mellett, pedagóguscsaládnál, és összességében eléggé tetszett az, amit az amerikai általános iskolás évekről megtudtam. egészen biztos vagyok benne, hogy a kreatív nevelésnek (is) jóval nagyobb szerepe kellene legyen az oktatásban, mint ami itt van. de nem csak annak. az egész attitűd más. érdekes, hogy a közeg amiben vagy mennyire erősen tudja befolyásolni mennyire tartod (képesnek) magadat. igencsak hajlandó vagyok kijönni a csigaházból, sőt. mostantól take chances, mert bár elég puhán ölel és meleg a karácsonyra kért takaróm, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennyi elég is a boldogsághoz. csak mondom, hogy ha ezt hallanátok tőlem valamikor, akkor tudjátok, hogy épp magamat próbálom becsapni. már csináltunk egy ember méretű kalitkát, I can do it.

Sziszüphosz a végtelen hegyoldalon fölfelé

ma kiselőadást kell tartsak a The Workhouse Wardból. ez azt jelenti, hogy el kell mondjam, mikor adták elő először és hol és kik. és kábé ennyi. mármint elvileg. de hogy miért jó ennyiből készülni. az a benyomásom arról a óráról, amire ez kell, hogy akkora anyagot akar 10 másfél órás alkalom alatt átfogni, amire a szeminárium keretein belül nincs lehetőség. ezért aztán elkenünk mindent. nyilván azért jó ez, mert ha ebből látod, hogy ez téged érdekel, akkor utána tudsz búvárkodni. de egyébként az egész egyetem valami ilyesmiről szól. itt a a probléma, hogy egy rohadt maximalista vagyok. vagy nagyon vagy sehogy. most komolyan nagylány leszek attól, ha elmondom, hogy mikor mutatták be és kik és hol ezt a dolgot? már utánaolvasgattam, hogy mi is volt az a workhouse, dehát tudni kéne az egész kontextust, az egész szociopolitikai helyzetet Írországban. drámatörin is a kultúrantropológián csúsztam el, mert hogy nem tudom a római történelmet se. egyszerűen azzal szembesülök, hogy ennyi mindennel egyszerre nem lehet behatóan foglalkozni, a félmunkát meg ugye nem szeretem. sajnos ennek következtében itt ülök hajnali fél kettőkor is és próbálok MINDET megtudni a világról mielőtt reggel hétkor felkelek, és nekiállok a napnak, ami tele lesz rossz szájízzel és bűntudattal, hogy miért nem készültem fel rendesen. anyám azt mondta, hogy ez nem fog megváltozni, mert én ilyen vagyok. és még lövésem nincs, mit fogok este csináltatni a színjátszóimmal. roppantjó, mert arra is csak egy egész könyv végigolvasása után tudnék jó lelkiismerettel elkezdeni készülni, így azontúl, hogy kialvatlan leszek, még este is egy összeszedetlen fasznak fogom érezni magamat. de egyszerűen annyira zavar a rossz lelkiismeret, hogy nem fekhetek le aludni, amíg legalább a (számomra is?) kielégítő szintet nem súrolom alulról.

olvasom Bereményi Gézától a Halmit, és nem is tudom, mi a jó szó erre. ez egy Hamlet feldolgozás vagy mi, tényleg nem tudom, minek kell ezt hívni. néhány helyen átvesz szöveget is az eredetiből. elkerülhetetlenül interpretációként értelmeződik helyenként, és van, hogy fel is röhhintek emiatt. mutatok belőle, Pilisi természetesen Poloniusból nőtt ki:

PILISI Hogy vagy, édes fiam?
HALMI Jól, hál'isten, apám.
PILISI Ismersz engem, fiacskám?
HALMI Nagyon is. Maga is az apám, és most szólásra jelentkezik. Milyen értesítést hozol nekem? Mi az új téma, új apám?
PILISI (elmosolyodik) Na, na, nyugodtan, tudok én mindent. Ne veszítsd el a nyugalmadat, semmi szükség erre a kamaszkori világfájdalomra. (Kezét megnyugtatóan Halmi karjára helyezi)
HALMI (bizalommal néz rá) Ugye? (Hirtelen megharapja Pilisi kezét, aki feljajdul és hátraugrik) Van leánya?

a gyereknevelésben nagyon fontos, hogy konzekvens legyél, hogy a gyerek mindig tudja, hogy mit várjon tőled. ha nem konzekvensen büntetsz vagy jutalmazol, akkor a gyerek fejében zavar lesz, zavarból pedig nem lehet egységes viselkedést kialakítani. ezt tanultam pedagógiából. egyébként ez valószínűleg nem csak a gyerekekre igaz, hanem ha azt akarod, hogy tudjanak hova tenni a emberek, akkor legyél egységes. valakitől hallottam már azt is, hogy az íróktól is megkövetelik, hogy körülbelül ugyanazon a területen-stílusban-stb. mozogjanak, mert állítólag hiteltelen lesz, ha túlsokfélét csinál. (mondjuk ebben nem annyira hiszek, de a felismerhető költői hang azért mégiscsak valami tuti dolog.) én viszont egy kicsit még úgyis kamasz maradhattam, legalábbis bizonyos szempontból. mondjuk ebben a furcsa világban ez azért nem olyan furcsa szerintem, mert annyira lápon járunk, annyira nincs alattunk szilárd talaj, hogy ember legyen a talpán, aki rendelkezik nembizonytalan jövőképpel. szóval annyira nem törődtem vele az utóbbi időben, ha rapszodikusnak tűnök.

rapszodikusnak azért jó lenni, mert ha rapszodikus vagy, akkor bármi pillanatnyi marhaságod valóban pillanatnyi. minden új pillanat egy tabula rasa, minden elbénázott párbeszédet helyre lehet hozni, ha következő alkalommal nem bénázod el. rapszodikusnak lenni azért is jó, mert megakadályoz abban, hogy szerepet kezdj el játszani. a szerep konzisztens. a szerep egy skatulya. a szerep korlát. a szerep menekülés magad elől. a szerep ugyanakkor nagyon felnőtt dolog is, mert döntéssel kezdődik. azt mondod, hogy én ez meg ez meg ez nem leszek, mert amaz leszek. és akkor felépíted magad mint amazt. és akkor már ez van, és nagy környezetváltásra van szükséged ahhoz, hogy más lehess, ha amaz már nem tetszik. rapszodikusnak lenni olyan, mint a kisgyerekek gyakorlójátéka. nem érzed nagynak a tétet, mert van hova visszagaloppozni, ha valami nem sikerül vagy nem úgy sikerül. szegény Merlin a csimpánz azért volt rossz helyzetben mert neki nem volt. a téthelyzettől pedig nem vezetett tanuláshoz a funkciógyakorlása. (Jane Goodall, etológia, még nem nagyon olvastam utána)

de mi van, ha a rapszodikusság is szerep. hogy akkor én most "rapszodikus vagyok". és ez aztán bármi alól fölment. fogalmam sincs, mit gondolnak rólam a csoporttársaim, amikor egyik héten kedélyesen beszállok a beszélgetésükbe óra előtt, a következő héten viszont valamilyen kötelező olvasmány társaságában aszociális viselkedést produkálok. azt hiszem többször függ a teendőim mennyiségétől és fontosságuk mértékétől, hogy éppen szociális vagyok-e vagy sem, mint attól, hogy éppen van-e hangulatom vagy nincs. általában ugyanis van hangulatom. ritkán van az, hogy nincs hangulatom. az időkérdés szokott lenni sokszor a döntő, ha aszociálisnak látszom. aztán az időkérdés miatt persze még ha hangulatom és időm is van, akkor sem szánok túl sok időt olyan helyzetekre, amiből a maximum ami kihozható körülbelül azon a szinten van, mintha másfél órán át yodás vicceket mesélnénk egymásnak.

azért ami fontos, az mindig fontos. lehet, hogy ma iszom egy üveg kólát, mert attól lesz épp jó, de attól még nem szoktam ilyen cukros löttyöket inni. lehet, hogy azt mondom, hogy nem szeretem a lerészegedést, mert egészségtelen, de attól még kicsit spiccesre ihatom magamat, ha épp úgy döntök, hogy most attól jó. vagy akkor engem már vajon komolyan sem lehet venni, mert mi van az elveimmel meg mi van a következetességgel? lehet azt szeretni, ha valaki nem teljesen kiszámítható? vagy az csak izgalmas? (mert szerintem izgalmas, mert aki nem kiszámítható, de épelméjű, az biztos, hogy nem random cselekszik, hanem a rendszer rejtettebb, aminek megfelelően. rájönni arra a rendszerre, az izgalmas.)

nyilván vannak olyan helyzetek, amiben mindig kiszámíthatónak kell lenni. például hogy tudják a barátaid, hogy számíthatnak rád. például, hogy tudják rólad az emberek, hogy megbízhatnak benned. hogy ha azt mondják, hogy mondok valamit, ne mondd el senkinek, akkor azt tényleg nem fogod elmondani senkinek. ha kell, akár évekig hallgatsz róla, mert mondjuk nem szeretne pletykát. nyilván felelősnek kell lenni azért, hogy senkinek ne tiporj bele a lelkébe, nyilván figyelni kell arra, hogy még ha te sértett is vagy, akkor se művelj olyat másokkal, ami látszólag indokolatlan stb. nem kérdés, hogy vannak olyan dolgok, amelyekben nem szabad rapszodikusnak lenni. de amiben szabad, abban vajon milyen mértékű rapszodikusság a legélhetőbb?

save our reflections. már az is túlzás, ami egy átlagos megvilágításban levő környezetben néz vissza a tükörből, de azt az ámokfutást, hogy berakják az egyetemi vécékbe azt a szar neoncsövet! jézuska.

kipróbáltam a quizletet a mai szódogához, és szerintem a kikérdező funkciója elég jól használható a készüléshez. sok-sok papírt meg lehet vele spórolni. egyébként a félévben először olvastam el időben az orosz irodalom kötelezőt. igaz, hogy ez az első olyan kötelező a félévben, ami 600 oldalnál rövidebb és még nem olvastam egyszer sem. már csak két drámát kell elolvasni csütörtökre, és akkor megvagyok a heti kötelezőkkel. nem számítva a Csárdáskirálynőt, mert az szabadidős tevékenységhez kéne. persze már megint az orosz nyelvgyaklecke szívta meg a dolgot. vagyis elő lehet jegyezni hat és fél óra múlvára, hogy hülyének és lustának fogom érezni magamat. pedig ugye, hogy most inkább menjek el aludni, minthogy nekiessek szótárazni.

tudom, hogy banális, de háromnegyed éve próbálok lefogyni, és elértem egy olyan szintet, hogy amint elhatározom, hogy akkor most ezredszerre betartok valami hülye diétát, rágörcsölök, és elkezdek falni és két nap alatt megkétszerezem az úszógumimat. de ha nem is falok napközben, amint étkezésre kerül sor, nehezen tudom abbahagyni. és hogy őszinte legyek, ez kurvára frusztrál, tényleg kurvára. (és mit csinálok, ha frusztrált vagyok? eszem.) segítsen már valaki, utálom érezni, hogy ekkora darab vagyok. hát még látni.

és egyébként ma is voltam a kondiban, de kurvára nem használ semmit az sem.

szép idő van, kijöttem az egyik általam frekventáltan látogatott plázába, hogy ne otthon kuksoljak, és hogy elolvassak (legalább) egyet a kötelező drámáimból. kinyitom a szereposztásnál, végigolvasom a szereplőket. mondom magamnak, hogy én hülye vagyok, hát ezek miért olyan ismerős nevek. én ezt nem láttam sehol. azt sem tudom, hogy van magyarul a címe, ha egyáltalán lefordították. honnan a fenéből ismerősek a nevek. Lady Gregory-t tegnapelőtt olvastam először, Mrs. Tarpey, lövésem nincs. eszembe jut Hugh Tarpaulin is meg a Sweeney Todd Turpin-je, hát ennyire hülye nem lehetek, hogy összekeverem valamivel. Shawn is van másban, jólvan, mégis biztos hülye vagyok. elkezdem olvasni a párbeszédet. amikor ott tartok, hogy

- Common assault?

- It's common enough.

akkor üt be a felismerés, hogy én ezt bizony már olvastam. ezt mi még valahogy elő is adtuk az olvasókörrel Inokán, ezt az elejét, egy rövid jelenetet, hárman. és én írtam át viccesre. és ez volt az egyik első dolog, amit "rendeztem". hogy mik derülnek már ki...

bár mintha egy kicsit az jött volna le a színházas berkekben való mászkálásaim során, hogy az operettet lehet rosszul is meg jól is csinálni, de a musical az ahogy van úgy gáz, de attól még szabad szeretni a (jó) musicaleket. amikor kiskölyök voltam, ezt sokszor hallgattuk itthon. akkor nem foghattam fel, miről szól maga a musical, azóta meg még nem hallgattam végig, de egy kicsit gyanús, hogy kiütne.

jaj, ki ne hagyjam, hogy ünnepeltünk ám, ki így, ki úgy. a lényeg, hogy egyszerre. erre illik egyet sütizni is, az élet szép lesz, a világ egy torta.

csak hogy ne beszéljek a levegőbe. keddre el kell olvasnom a Rugyint, szerdára most fejezek be egy Plautus drámát és még hátra van a Csárdáskirálynő, csütörtökre pedig el kell olvasnom a Halmit, a The Workhouse Wardot, a Spreading the Newst és a The Rising of the Moont. ez összesen öt dráma és egy regény a jövő hétre. van még két tanulmány is hátra, megígértem egy cikket és egy kvázikritikát is, mi az nekem. és el szeretnék olvasni még a Friel-drámát is, hátha a színjátszóimnak...

Nagyon kortárs költőből még nem találtam olyat, akitől jobban hátast dobok. Lehet, hogy nem kerestem eléggé, mivel tényleg nem, de nem ettől függ, hogy mennyire tetszik, és a Levegővétel elég nagyon tetszik. Szóval ha utánnyomás nincs is belőle, érdemes valahonnan vadászni egy kötetet. Ez itt belőle egy vers.

Babiczky Tibor:
Áramszedők

Így kellett volna szépen élni

Egy fekete troli elvezet

Még áramszedők az éjszakák

Milyen szép halott leszek

A Rózsák terén már tavasz van

És néha még eszembe jutsz tán

Elpirulsz fut a hetvenhármas

Az Izabella utcán

Így kellett volna hát szépen élsz

Ez már mindjárt végállomás

Zárlatos üres járatok

Egy végső áramvillanás

Kiégett bennem egy troli

Fellobban elsötétül

A Rózsák terén már tavasz van

Mind kiégünk végül

indok vagy nem indok

elmennék fürdeni, ha rá bírnám venni magamat, hogy fölálljak. nem vagyok az a típus, aki ne tudna átlépni sértettségen meg ilyesmi, csak akarnom kell. ha akarom, a legtöbb érzelmemet el tudom fojtani, így például a sértettséget is. (a legtöbb ember nem képes erre, de nem vagyok büszke rá. max más erény híján.) ahhoz először valószínűleg akarnom kell akarni. valahogy el kell számolnom magam előtt magammal. nem lehet mindig mindent és mindenben és mindenhol és mindenkit. fáradt vagyok és keresem rá a jelzőt, hogy mennyire sok az, amit produkálnom kell. néha eszembe jutnak a tüskék, hogy ki hagyta a nagyobbat, de általában aztán teszek rá, és mentem a lelkemet. én nem így szoktam ezt csinálni. fel szoktam ajánlani, hogy használjanak ki. de valahogy most. nem tudok mit kezdeni. nem értem. kár a gőzért. persze nem szeretek félinformációk vagy mégkevesebbek ismeretében bármit is vagy sem, de az a helyzet, hogy fáradt vagyok. tényleg fáradt vagyok.

oroszórán tanultuk, hogy a H20 víz, a H1N1 pedig disznó.

megnéztem a hónapok-óta-meg-akarom-nézni filmet, a Kopaszkutyát. és rájöttem, hogy totál nem vagyok tisztában azzal, hogy mit akarok. néha azt hiszem, hogy mégiscsak a jelenben élek, de a jelenben valahogy semmi nem olyan, mint ami a filmekben meg regényekben tetszik. még a kortárs költészet is tele van szarral. néha mintha kirántanák a fejem a vízből, hogy lányom, az úszásba mégsem illik belefulladni, és akkor olyan, mintha elsodort volna a víz önmagam darabkáitól. le kéne verni a rozsdás lakatokat és írni.

vuff, most remélem legalább a nagyjával megvagyok az interjúszerkesztésnek, és akkor remélhetőleg a közeljövőben nem kell újra ilyet csinálnom. mondjuk nem  legépelni meg szerkeszteni rossz (bár ez utóbbiban lehet, hogy antitálentumnak is elmennék), hanem kérdezgetni meg felvenni, mert akkor aztán úgy viselkedek, mint egy idióta majom.

hát elég semmirekellőnek érzem magamat. meg elég álmosnak is. pedig a tárgyanimációm összességében nem lett lehúzva, inkább úgy tűnt, hogy beindította az emberek fantáziáját. mondjuk teljesen igazuk van, hogy lehetett volna még mit kezdeni a közepével bőven. az izolációs gyakorlatoknál is volt apró sikerélmény. kövér vagyok, le kéne szokni a csokiról.

az valami vacakság, hogy az egyik előadásomat többen tartják és előre lehet tudni, hogy ma az a fazon lesz, aki múlt héten besötétítette a termet és utána halálunalmasan, értelmet még csak nem is sokat sugallva felolvasott rengeteg mindent a diákról, egyszerűen az életkedvét elvitte az embernek, és most előre megnézhetem, hogy tessék, mára egy több mint száz diás vetítéssel készült, hát jézusom, lelógjam vagy ne lógjam.

néha kell olyan döntéseket is hozni, amik nehezek. néha ezek a döntések nem is nehezek, csak valamiért mégis nehezedre esik meghozni őket. meg aztán tartani magadat hozzájuk. (a blogolásról is csak 3 hónapra sikerült leszokni.) nem egészen vagyok jóban magammal az utóbbi időben. sűrű periódusokban vissza-visszatér az az érzés, hogy szánalmas vagyok. 7 óra 10 perc múlva kezdődik az első órám holnap, és úgy kell elképzelni, hogy a három szemináriumom közül egyikre sem csináltam semmit sem beleértve egy 650 könyv nemújraolvasását és egy 16 perces videó megnézését. semmit. (helyette viszont játszottam az egyik unokatesómmal, elmentem megnézni a másikat, utoljára megpróbáltam önzetlenségre bírni az önzőket és legépeltem 40 percnyi hangzó szöveget.)

személyiségpszichológián azt tanultuk, hogy "A mentálisan egészséges emberekre a valóság pozitív irányú torzítása a jellemző: irreálisan pozitív elképzelések az énről és túlzott személyeskontroll-érzet." úgyhogy egy kicsit még az is felmerült bennem, hogy még a végén kiderül, hogy tényleg zokni vagyok. semmi probléma nem lenne, ha nem kellene folyton azzal szembesülnöm, milyen kibírhatatlan vagyok másokkal való interakcióimban. ezt persze úgy lehet a legegyszerűbbenmegoldani, ha kerülöm az emberekkel való kapcsolatot. mondjuk magamra zárom a szobaajtót, bevágom magamat az ágyamba durcizni, és tönkrevágom az internethozzáférésünket is. lehet, hogy három nap alatt begolyóznék, de lehet, hogy használna. undorodom attól, ahogy mások érdekből cselekszenek, és nem tudom feldolgozni azt, hogy minden saját moccanásom mögé undorító önzést és érdekhajhászást látok. úgy érzem, mintha minden cselekvésemet az a mocskos érdek hajtaná, hogy igazolni akarom a világ előtt, hogy én egy jóindulató, önzetlen, áldozatkész, együttérző lány vagyok... ami minden bizonnyal hazugság, mert különben nem akarnék úgy viselkedni. nyilván van erre valami diagnózis, de az is lehet, hogy egyszerűen a lelkem mélyén tényleg csak egy nagy fasz vagyok.

jelzem, egy kis időre szabadságolnám az öntudatot.

Találtam egy cetlit idézette, nemrég írhattam ki a Bűn és bűnhődésből:

"Ha elérsz egy határig és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél."

egyébként az óvodásokról olvasok és felnőtteket próbálok megtanítani arra, hogy mi az az önzetlenség. (egyelőre nem sok sikerrel.)

van egy diszkrét bája, hogy egy '82-ben kiadott (az 30 éve volt) könyvből készülök kiselőadásra az ovisok játékából, és olyan márkanevek vannak benne, hogy több mint a feléről még nem is hallottam. bizonyára kijöttek a divatból mielőtt én bementem.

megint elütöttem az időmet a neten, kíváncsi vagyok, hány ismerősöm gondolja rólam azt, hogy kattant vagyok, most elindulok haza tanulni.

szakmai ártalom

iszonyúan idegesít, hogy most pedagógiából készülök prezentációval, olvasok hozzá magyar szakirodalmat is, és mégis, ahányszor próbálom elképzelni, hogy hogyan is fog ez zajlani, hogyan fogom kezdeni, befejezni, hogyan akarom ezt meg azt magyarázni, mindent angolul képzelek el...

tanulás helyett felnőttneveléssel töltöttem olyan két órácskát. veszett fejsze nyele. most bájbáj.

rég lehetett az, hogy ilyen korán lefeküdtem aludni. klubban most a bábbal foglalkozunk, néztünk ma valami nagyon izgalmas dolgot, ami nem csak egy átlagos bábelőadás volt, hanem kicsit meg volt bolondítva. jövő hétre etűdöt kell vinni. miközben a sajtóvisszhang máris kezd lecsengeni,  VV-rajongóéknál éppen az történik, hogy a fékevesztett lányok kezdenek rálicitálni egymásra, szégyenszemre egy kicsit még szórakoztatónak is találom olvasni, holott nem szórakozni kéne rajta, hanem elszomorodni. mások már elkezdték libuskázni is őket. nincs miről írniuk, ezért ismétlik saját magukat és egymást, szóval miközben a jelenség maga vicces, a tartalma hóttunalmas. egyébként már felröppentek az első hírek, hogy tolnának mégegy szériát a realityből, biztos nem csak profimód rakták össze a műsort, hanem jó volt a bót is. amennyi idő egy ilyenre odafigyelni, erősen kérdéses, hogy végig akarnék-e nézni mégegy adagot. találkoztam már olyan jelenséggel is, hogy valamelyik rajongó elhatározza, hogy majd ő is megy szereplőnek, de nagyon úgy tűnik, hogy bár végignéztek legalább egy "évadot", lövésük nincs, hogy mit jelent az, hogyha aláírnak egy ilyen produkciónak. de az legyen az ő bajuk.