az a fülem, amit szerintem ha az amerikaiak nem annyira borzasztóan humánusak, akkor bizony fel kellett volna szúrni. szóval onnantól kezdve végig a kisagyam mentén a nyakam aljáig így fáj. mint amikor stresszesen fáj. a fejem is fáj. olyan hülye vagyok, hogy a peace szót a saját novellámban békének fordítottam nyugalom helyett, és így ment a moderátornak. felolvasásra kicserélem, de ez azt fogja eredményezni, hogy számos cserét kell még ejtsek a szövegben. újraolvasom az Endgame-et.

CLOV: Have you bled?
HAMM: Less.
   (Pause.)
Is it not time for my pain killer?
CLOV: No.


ettem egy aszpirint.

az elmúlt egy-két óra úgy nézett ki, hogy ültem a gép előtt, megnéztem egy rakás videót és negyed óránként inkább becéloztam a következő negyedet, hogy szépen felállok és elmegyek fürdeni. még van egy percem háromnegyedig, és fürdés után az abszurd drámával fogok foglalkozni. (miután az Endgameben van egy szuperjó mondat, valami olyasmi, hogy Am I right in the centre?, azt biztos nem szeretném kihagyni...)

nagyon, nagyon furcsa dolog az, ahogy színházbajáró ifjúkorom (ami már tíz éve tart) legkedvesebb színházával alakult a viszonyom. ha belegondolok, sokszor egészen hihetetlennek érzem. kimentem külföldre színházat tanulni, és elmeséltem, hogy itthon mennyire nincsen vagy alig van lehetőség egyáltalán a közelébe jutni annak, hogy valahol tanároktól tanulj a színházról és a színházcsinálásról. kint kinyílt ez a világ, és sajnáltam otthagyni. és hazajöttem, és gyors egymásutánban két lehetőség is előttem termett. éltem velük. olyan ajtók nyíltak ki, amikről három éve még elképzelni sem tudtam, hogy kinyílnának, hogy valaha kinyílhatnak. és már három éve is egyetemista voltam. sok színházi érdeklődésű ismerősöm még középiskolás vagy most kezdte az egyetemet. borzasztó szerencsésnek gondolom, amiért olyan lehetőségeket kaptak ilyen korán, amikről az ő korukban én álmodni is csak nagyon merész pillanataimban... és magamat is, mert lehetnék sokkal öregebb, és akkor hogy irigyelném ezeket a fiatalokat. kicsit még mindig hihetetlen.

igen, tényleg azt mondta a konzulensem, hogy akkora a témám, mint egy blokk. csak más szavakkal. de ez azt jelenti, hogy elég tisztán át tudom látni a helyzetet. hétvégén nagyjából szeretném eldönteni, hogy hova redukálom a dolgot, de máris elkezdődött a szokásos hullámzás: azt érzem, hogy ó, hát én erről iszonyúsokat tudnék írni és fél óra múlva meg azt érzem, hogy hát én erről ha öt oldat össze tudok hozni. és nem csak ezért nehéz húzni, hanem azért is, mert szerintem tényleg összefüggenek a témák, és jól be kell lőni a határokat, ahol nem sírdogálok majd nagyon, ha nyiszálni kell. mert ha azt mondom, hogy identity, akkor az tényleg joker. az Ivanovban is azzal foglalkoztam, de az csak egy sávja volt. az abszurdban szerintem egész máshogy építik maguk a karakterek is magukat mint mondjuk Csehovnál. mert az Ivanov úgy van széttördelve mint Hamlet, mintákat követ, némiképp önként, némiképp determinálva. Abszurdék meg azt csinálják szerintem, hogy beszélnek. a nyelv lesz a forrás. talán azért is, mert abszurdék sokkal inkább kétdimenziósak.

Néhány éve, jártam egy 20. századi dráma előadásra. Ott készült ez a remek jegyzet a Rinocéroszokról:

Orrszarvú trappol el előttük. Majd még egy, ami eltapos egy macskát. Elsősorban a macskával foglalkoznak, mit nekik az, hogy hogy került oda rinocérosz. Másnap vita támad a rinocéroszokról: voltak-e rinocéroszok egyáltalán? Jön egy asszony, aki közli, hogy útközben végig egy orrszarvú üldözte. Jön is rino, leszakad tőle a lépcső a lépcsőházban, de az irodába érve a nő számára a rino a férjének tűnik. Ellepik a rinók az utcákat. Lassan mindenki rinó lesz.

jessz!

R lényegében tél óta Helsinkiben él, Lys a reggel hétkor felszálló géppel emigrál, Mafék jövő héten mennek. tele vagyok teendővel, fürdés közben sikerült logikusan és "etalon" módon megfogalmaznom magamnak, amit holnap a konzulemsemnek is elő kéne tudom vezetni. szerintem jó eséllyel fogja azt mondani, hogy nem vagyok normális, ez nem akkora téma, mint egy ház, hanem akkora téma, mint egy blokk. (és nem is egy téma, hanem legalább három egybegyúrva.) hogy lesz ebből cím...?

megpróbáltam befejezni a tegnap este otthon megkezdett filmet a kampuszon a két órás szünetemben, de nagyon nagyon idegesít, hogy gyakorlatilag egy tömegben ülök itt, amit nem vagyok képes kikapcsolni, és folyamatosan azt érzem, mintha a hátam mögött állna valaki és belebámulna az életmbe. szóval ettől nyugtalan lettem, és most már nyolc percen belül be fogok menni a semmi-értelme-nincs-erre-pazarolni-az-időt előadásra, és nem fejeztem be se a filmet, se nincs képem arról, hogy mit akarok a szakdogámba, se nincs kész tervezetem a holnapi színjátszókörre, se nem olvastam újra rá a Leftyt, se nem olvastam el még egyetlen kötelezőt sem a holnapi oroszra, amire ugye a regényt elvből nem olvasom, este hattól kilencig pedig a színházban leszek ma, legközelebb azután lesz időm érdemben csinálni bármit is, ebből itt lehet, hogy az lesz, hogy elegánsan lelógom a holnap oroszt, és akkor azon legalább nem kell izgulni. valamit valamiért. mentem a szuperklasszaligvárom órára.

"For relaxing times, make it Suntory time!" (Lost in Translation)

Én ezen nagyon röhögök, van stílusérzék bőven, lécci röhögjetek ti is (for relaxining times, mert ez aztán for relaxing times):

attól, hogy elhatároztam, hogy nem olvasom el csütörtökre az orosz regényt (mert nem lehet mindent százasra), még nem könnyebb a helyzet. mert itt jön az, hogy akkor már le is lógnám az órát, mert nagyon ejnyebejnyét kapok különben. valahogy ügyesnek kell lenni, nagyon ügyesnek kell lenni. stresszmentesen megúszni azt, hogy már megint túlvállaltam magam. (igen, a kognitív cuccot is beáldozom, nem tudom, arra mekkora ejnyebejnye lesz.) szóval itt vannak a fontosabb fókuszok.

szakdolgozat
drámakör
színház
orosz nyelvi záróvizsga
felvételi
államvizsga
referátumok (2)
irodalombeadandók (4) - ez mondjuk rohadtsok, nem azért mondom, ez azt jelenti, hogy 4 témával kell foglalkozzak a szakdolgozati témám mellett, szerencsére legalább egyik sem esik nagyonnagyon távol tőle, de ez így sok.

szabályos frászt kapok, ha az angol irodalom államvizsgatételekre nézek. (érdekes, ha a nyelvészet tételekre nézek, akkor nem, pedig az irodalom lesz a főtárgyam, abból írom a szakdolgozatomat is. és abból vagyok a hülyébb, egy csomó kötelezőt el sem olvastam.) és ha belegondolok, hogy a színműre próbálnék meg az államvizsgára és orosz nyelvi záróvizsgára készülés mellett felvételizni, akkor a szabályos frászom szabályos pánikba csap át. úgyhogy most megfürdöm, közben megálmodom a tuti címet a szakdogámhoz, mert hogy azt is le kell adni két hét múlváig, aztán az ágyban befejezem a The Secret Sharert, aztán alszom, holnap mondattant tanulok, oroszt tanulok, orosz kötelezőt olvasok (rájöttem, hogy muszáj lesz az orosz irodalmat egy kicsit nem 100%-ra teljesíteni, mert abból nincs semmi nagydarab vizsga, és valamit muszáj beáldozni, mert ennyi mindent nem tudok egyszerre. jézuskrisztus, csütörtökön színjátszót tartok, arra készülni kell, addigra el akarom olvasni újra a Lefty-t, én a Lefty-t meg akarom csinálni, el kell olvasni a RG halottat is csütörtökre, mi a francért referálok október közepén két egymást követő napon, tanulmánykötet, műhelykonferencia, á, ez a kettő irreális, nekem ez nem fog mind menni, valahogy okosan kell, nagyon okosan kell, és annyira szeretnék most Merit Badgest meg Skelliget olvasni közben, annyira, annyira, de egyrészt a szakdogához kell olvasni, másrészt az államvizsgára is kell pótlásból, rohadtijesztő, rohadtijesztő. fogalmam sincs, mennyit tennék kockára a színműért, most úgy érzem, kevesebbet, mint múltkor, és ez azért van, mert öregebb lettem, mert alig van már államilag támogatott félévem és mert tisztában vagyok a hiányosságaimmal, amik... nagyok. azzal egyáltalán nem vagyok tisztában, hogy mit akarok, azzal sem, hogy melyik országban. meg azzal sem, hogy melyik földrészen. irányok vannak, tudom, mi érdekel, de... és persze nem a szakmaiság a minden, egyáltalán nem, és igazából nagyon remélem, hogy ezek a kicsinyes problémáim maradnak a legnagyobbak.

lehet, hogy csak keresem az okot rá, hogy miért nem olvasom annyira szívesen a The Secret Sharert (mint mondjuk a Merit Badges-t olvasnám most), mindenesetre iszonyúan irritál, hogy úgy érzem, hogy Conrad hülyére vesz. néhány oldalon belül kábé hatszor a számba rágja, hogy igen, a furcsa idegen és a narrátor-kapitány bizony mennyire olyanok, mintha egy ember lenne megkettőzve miközben nem. kösz szépen, hogy szólni tetszik, nem öli ám meg az olvasói élményt, áá.

milyen érzés az, hogy most már néhány éve látok tehetséges kortársakat, látom, ahogy az ígéretes gyerekből kibontakozik a többé-kevésbé elismert felnőtt, és közben én nem jutottam ából bébe, csak egy dilettáns vagyok. azt hiszem, az életem eddig nagyjából a saját választásaimnak megfelelően tudott alakulni, ami egy nagyon szerencsés dolog. lehet, hogy nem mindig jók a választások, persze, nem tudom. kicsit kellemetlen, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy súlya van a választásaimnak. szerintem nagyjából az egész generációmra igaz, hogy kurvára el vagyunk veszve.

amikor negyvennyolcból majdnem 12 órát egy föld alatti, feketére festett falú osztályterem méretű dobozban töltesz, egy kicsit tönkremegy az időérzékelésed. napok óta fáradtnak és betegnek érzem magamat. most bezsuttyoltam az ágyba, és megpróbálom teljesíteni a penzumot a kötelezőből, mielőtt belealszom. (mondanom sem kell, hogy az étkezési szokásaim ilyen állapotban radikálisan hajlamosak átcsúszni a bezabálásba.)

ma hét órát voltam bent a színházban, fáradt vagyok, holnap reggel 11-re megyek vissza, nehéz megszokni, hogy nincs olyan napom a hétből, amikor addig aludhatnék, ameddig jól esik. (mert egyedül a vasárnapok üresek, de mivel a szombat fele kiesik, ezért nem engedhetem meg magamnak időben a tisztességes vasárnapi lustálkodást.) tegnap befejeztem az Alaskát, most Joseph Conradtól fogok olvasni, assignment. valamelyik ismerősöm mesélt egy olyan nemtesti fogyatékos emberről, akit úgy neveltek fel, hogy soha nem mondták meg neki, hogy fogyatékos, és elkerült egy táborba, hasonlóan fogyatékos emberek közé, és végig azt hitte, hogy ő is azért van ott, hogy segítsen a fogyatékosok táboroztatásában. ma arra gondoltam, hogy mi van, ha én egy ilyen fazon vagyok, akivel elfelejtették közölni, hogy nemoké, és hogy milyen szánalmas lehet kívülről, tágabb kontextusban az, hogy egy ilyen sebzett állat próbálja bemérni, megérteni saját magát, de annyira kicsinyes, hogy soha sem fog felérni idáig, és aztán arra gondoltam, hogy végtére maga az ember is ilyen, mint a hangya a nagy papírlapon (nem tudom, kitől loptam a hasonlatot, de loptam), megy, néz, azt hiszi, hogy nagyjából érti a világot, de igazából csak egy kis szar semmi a világhoz képest, és soha nem lehet képes még csak megbecsülni sem az arányaiban ennyivel nagyobbat. és ez talán nem is baj, még akkor sem, ha lehet, hogy valaki sokkal nagyobb és okosabb ezen nagyon-nagyon röhög. nemtudom, azért felmerült.

igen, mondtam már, hogy mostanában hiányzik Chicago. vagy csak egy kicsit kimenni ebből a fojtásból legalább. valahova, ahol az emberek kicsit jobban szeretik egymást.

itt az alkalom, hogy közösségbe menjek (nagyon sokat vagyok egyedül) de valahogy így az van, hogy neeeem. hogy úgy érzem, hogy nem vagyok képes társalogni. az is igaz, hogy elég fáradt vagyok, és így tömeg eleve neeeem meg zenét átkiabálni sem meg fáradt vagyok játszani az agyamat, és nyomni a small talkot. fáradt vagyok ismerkedni, fáradt vagyok megkérdezni, hogy és te milyen szakos vagy és milyen az egyetem eddig és milyen volt a közgyűlés és nincs kedvem adni a jópofát, amikor már nem jut eszembe semmi, amit megkérdeznék. és valahol mélyen és letagadva félek attól, hogy nem fognak szeretni, menjek akkor jó benyomást tenni, amikor jó formában vagyok, most nem vagyok jó formában, most fáradt és moderáltan stresszes formában vagyok, egy teljes napom se lesz a hétvégéből és két regényt kell elolvassak a jövő hétre, irreálisnak tűnik, nem akarok egyfolytában magam után loholni. nem értem, mi a franc van az önbizalmammal, tudom, hogy csak magamat kellene adnom, és ennyi, de kedden, álmosan, a szerkesztői ülésen is ingadoztam a teljes önkontroll hiánya és megléte között, és időnként felvillant a fejemben, hogy most már mindenki azt gondolja rólam, hogy mekkora egy jerk vagyok, és nemtudom, lehet, hogy vannak emberek, akik ha csak magukat adják egyszerűen negatívan hatnak a körülöttük levőkre, ilyen elképzelhető, nem? és most nem vagyok lelkileg felkészülve arra, hogy feldolgozzam azokat a gondolatokat, amiket nem is akarok, de felmerülnének, ha most közösségbe mennék. ezt hívják gyávaságnak, de úgy érzem, nem szabad most kockáztatni, hogy hibázok, és itt az is hibázás, ha jelen vagyok egy viszonylag új társaságban, és nem vagyok barátkozós. ha nem vagyok ott, akkor lehet, hogy csak nem érek most rá, de még ettől nem leszek megközelíthetetlen. szóval ma este olvasni fogok befejezem az Alaskát, már kábé 50 nappal after vagyok, aztán elkezdek valamit... hát így esik hogy ma ignoráns balfasznak fognak gondolni a barátaim. sztoá

fél kettő van. most fejeztem be a kötelezőket mára (úgy,hogy nem szótáraztam ki az orosz verseket, hanem csak elolvastam fordításban is). mocsok lesz reggel hétkor fölkelni. de egyszerűen úgy érzem, hogy most még kettőig muszáj olvasnom egy kicsit, amit én szeretnék. eddig tényleg nem volt ma időm magamra. a mondattan a leghaszontalanabb tantárgy, amivel eddigi tanulmányaim során találkoztam. legalábbis egyelőre úgy tűnik. nem szokott olyan lenni, hogy egyszerűen sajnálom az időt, amit egy órámon kell töltsek, és arra gondolok, hogy mennyi értelmesebb dolgot csinálnék helyette. volt ma egy irodalom szemináriumom is, ami ma csalódás volt. azon gondolkodtam óra közben, hogy vajon rólunk nem feltételez többet a tanár, amikor olyan dolgokról beszél(tet), amilyenekről, vagy én feltételezek őróla többet, mint kellene. tökjó, hogy elolvasunk dolgokat, de naivan azt gondoltam, hogy beszélgetni is fogunk aztán róluk rendesen. de nem igazán. egyelőre. képzeljétek el, hogy egyetemen úgy néz ki a kötelező kiselőadás, aminek állítólag gondolatébresztőnek kellene lennie, hogy a diák elmond néhány életrajzi adatot a szerzőről, aztán elmondja, hogy gondolja mind tisztában vagyunk a történettel, de azért röviden összefoglalja, és akkor utána tesz néhány most-akkor-elemzek pszeudookos megállapítást, ami nagyrészt a szereplők felsorolásában és jellemzésében merül ki - természetesen a cselekmény további részleteivel gazdagítva. biztos nem zavart volna ez annyira, ha mondjuk nem érzem azt, hogy k--vára sokkal több van az írásban mint ezek a féligzöld megállapítások. és közben arra gondoltam, hogy olyan iskolás az egész, hogy ezek az emberek megtanulták, hogy hogyan kell művet elemezni. ahelyett, hogy elolvasnák, és megnéznék, hogy mi érdekes nekik. egy másik példa volt az is, hogy többen odáig voltak egy olyan novellától, hogy hű de megrázó, amiből tényleg tucatjával van, és nem hiszem el, hogy nem olvastak még ilyen sztorit, klisé az egész. és szerintem abban az volt az érdekes, ahogy a szerző elérte, hogy mégis beszippantson a sztori úgy, hogy a főszereplődről semmit nem tudsz a nemén kívül (a nevét se, semmit), de mégis neki drukkolsz és nem az ellenségének, akiről ugyanígy nem tudsz semmit. és akkor el tudsz gondolkodni azon, hogy olvasóként mennyire vagy befolyásolható. vagy valami. nem az, hogy hú mekkora egy sztori. na, van még negyed órám kettőig, aztán jussunk el a holnap délutánig és akkor egy kicsit relax.

kedves naplopóm,

leírom, mi történt tegnap. két órám van ilyenkor az egyetemen, egy angol nyelvészetes és egy orosz nyelvészetes. fél délben kezdek, de már kilenckor fölkeltem, mert az angolra még meg kellett fejtenem, hogy hogy néz ki egy embedded finite clause és hogy néz ki ehhez képest egy embedded non-finite clause. nem valami izgalmas, igazából egyelőre semmi értelmét nem látom annak, hogy ezt tanulom, viszont nem is megerőltető. (a siker receptje körülbelül az, hogy leülsz és megtanulod.) háromnegyed tizenegy körül értem a buszmegállóba, a busz persze megint az orrom előtt ment el (mint kábé kétnaponta). tíz percenként jár, de ha korán indulsz, nem kell átloholni a metróhoz, mert még úgy is bőven bent vagy, ha várnod kell. (negyed óra a menetidő.) azért is szeretek busszal menni, mert közelebb van a buszmegálló, ezért bár kábé ugyanannyi idő alatt érek be az egyetemre, mint metróval, több időm van olvasni. még mindig a Looking for Alaskát olvasom tömegközlekedés közben (és minden egyéb pillanatban, amire rá lehet fogni, hogy nem elég hosszú a kötelező drámához), szóval még örültem is a plusz tíz percnek.

még volt negyed órám olvasni az egyetemen is, aztán beültem az első nyelvészetre, amin megállapítottam, hogy teljesen képben vagyok meg azt is, hogy igazából kicsit unom is. aztán volt egy óra szünetem, amikor is a tervek szerint el akartam menni színházbérletet venni de inkább csak ettem, átnéztem az orosz szókincset meg az előző órát, aztán olvastam tovább a LfA-t, mert nyilván nem éri meg elővenni a drámát, ahhoz rendesen le kell ülni otthon az asztalhoz. az orosz nyelvészet feleannyi szellemi kihívást sem jelentett, mint az angol (ahol azért kellett rendesen követni a gondolatmenetet), meg kell tanulni, aztán jól van. nem kimondottan azok a dolgok izgatnak, amiket meg kell tanulni, aztán jól van, de így sikerült az órarendem.

utána elmentem és kábé az utolsó fityingjeimen vettem egy színházbérletet, mert két előadást is meg fogunk nézni az egyik szemináriumom részeként, és nem akartam közös szervezéssel jegyet venni, mert bérlettel 1450-ért be tudok menni, közös szervezéssel meg múltkor is majdnem 3000-ret kellett fizessek. meg mert különben is szerettem volna egy ilyen bérletet. aztán a könyvtár felé tartva belefutottam néhány barátomba, és velük üldögéltem egy kicsit, kölcsönösen megmentve egymást a tanulástól. aztán elmentem a könyvtárba és kijegyzeteltem 9 oldalt a századforduló orosz világáról (élet-gondolkodás-művészet-szimbolizmus-avantgárd-ilyesmi). ez két óráig tartott és 6 oldalt töltött meg. ilyen az, amikor kényelmes tempóban dolgozom. még el akartam olvasni egy Merzskovszkij-írást is, de el kellett induljak a kollégiumba szerkesztői ülésre, így azt már csak a villamoson kezdtem el.

a szerkesztői ülés húsz perccel később kezdődött, de persze a Merzskovszkijt még hazafeleúton is olvastam, ami persze este 10 utáni érkezéssel zárult, és meg kell mondjam, hogy az ülés maga legalább 40 perccel hosszabb volt (a késést nem számítva), mint amennyire szükség lett volna hozzá. igazából fogalmam sincs, hogy miért annyira fontos, hogy legyen ez a lap, amikor semmi konstruktív nem történik szinte. lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert sokat vagyok a színházban, és ott valahogy tervezettebb, szervezettebb és igényesebb a munka. mindegy. az én rovatom elsősorban művészetközvetítő szerepű, azért csinálom, hogy közvetítődjön a művészet. (ha röviden akarod hallani.)

aztán hazajöttem, befejeztem a Merzskovszkijt, és elolvastam Keats-től az Óda egy görög cseréphezt, szintén kötelező. közben kedd volt, úgyhogy John volt a soros a videójával, ami szerintem megint kimondottan gondolatébresztőre sikerült. közben vacsorát is ettem és fürödni is voltam, és bár most kezdtem el érezni a fáradtságot, amit a szorgalmi időszakok alatt összeszedett kialvatlanságok szoktak okozni, még mindig fenn vagyok, és olvasok egy kicsit, hogy kész legyek csütörtökre is a kötelezőkkel. ma este 9-ig tolom a színházban, még tanulom, hogyan fogom tudni a leghasznosabban beosztani az időmet. jó lenne, ha sikerülne a LfA után is mindig valami kis nemkötelezőt is olvasnom, de azt hiszem, a szakdolgozatommal és a tanulmánnyal kéne foglalkozzak.

hát így néz ki, kedves naplopóm, ha megpróbálok egy átlagos kamaszfiú-naplót írni. bár szerintem sem átlagos, sem kamaszfiú nem vagyok. nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem.

mindenesetre ebből nem lesz rendszer.

csók.

nem mintha annyira ráérnék, de telve vagyok a vággyal, hogy ne csak netszemetet termeljek már, hanem összehozzak egy kreatív, olvasócentrikus projektet online. most ez még csak egy inkább elhatározás mint nem, aztán ki tudja, mi lesz belőle, de ha lesz valami majd i'll keep you posted.

tények
tanár úr azt mondta, házi feladat befejezni az órán megkezdett 1-es számot viselő feladatot. tanár úr azt mondta, a tankönyv első 3 fejezetével fogunk foglalkozni a félév során, ez összesen 120 oldal. tanár úr azt mondta, majd feltölti az internetre a tantervet, és akkor tudjuk követni, hogy melyik órai anyag a tankönyv melyik részét fedi le és hogy mikor mi a házi feladat. a tanterv szerint a múltheti órán a 10. oldalig jutottunk el, holnap a 24. oldalig kell eljussunk. (a könyvet ma elolvastam a 25. oldalig.) az 1-es feladat az 51. oldalon kezdődik, mert ott van a vége az első fejezetnek. a tanterv szerint meg kell csináljuk holnapra ezen kívül a 4., 7., 8., 9. és 11. feladatokat is. összesen 13 feladat található az első fejezet végén. a tanterv szerint szeptember 25-én fogjuk befejezni az első fejezet anyagának tárgyalását.

következtetés
ami azt jelenti, hogy a holnapra házi feladatnak feladott feladatok helyes és önálló megoldásához gyakorlatilag elengedhetetlen lenne ma befejeznem az egész első fejezetet. (ekkor azt tudom, hogy mit csinálnék ma egész éjjel, de azt nem, hogy mit csinálnék az elkövetkező két hétben az órákon.)

reflexió
logika???

kibéleltük jól magunkat mesékkel

négy óra alatt kényelmesen megírtam a dolgot. szerdáig nincs irodalomórám, viszont van egy rakás kötelezőm (Burgess-Csehov-Balmont-Hawthorne-O'Flaherty-Keats-Stoppard várhatók a terítéken a héten, ebből egy részét már elolvastam, Csehovot még újra kéne olvasni, egyedül a Burgess a necces, hogy meglesz-e szerdáig, de az nagyon necces viszont előadásra kell). és most annyira élvezem, hogy egyetem van, hogy egész hosszú időkre el is felejtem, hogy a szakdolgozatommal is foglalkozni kéne. meg azt is elfelejtem, hogy bármi mással is foglalkozni kéne.

meg kell írjam az esszét, aminek örültem, amikor leckének kaptuk. rágörcsöltem. azt mondták, egy óránál több időt ne szánjunk rá, de nekem még egy betűm sincs, csak görcseim. grafomán vagyok, de nagyon stresszel, ha úgy érzem, hogy valami korlátnak kell megfelelni, és most úgy érzem, és nem bírom elkezdeni. mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak úgy leírhatnám, amit gondolok.

ötvenakárhány nappal előtte vagyok, még mindig nem tudom, minek. a könyvben. egyébként hallgatok a beépített gyógytornászomnak, és megpróbálom, mit szólok az ágyamhoz. nincs kedvem hozzá, de ki kell mosni a gumis lepedőt, szóval győztek a praktikus indokok. egyelőre. erről roppant fontos volt beszámolnom. ezenfelül: nem sikerült elég hatékonyra a nap, de még megkísérelek elolvasni  legalább egy (kötelező) novellát alvás előtt. lehet, hogy elfelejtettem megemlíteni, de Chicagóba vágyom.

ma elkezdem komolyan venni  ezt az egyetem nevű cuccot.

szóval most álombaolvasom magam, reggel felkelek, lefürdöm, hajat mosok, rendbeteszem magamat, elmegyek a fotózásra, aztán próba van, utána elvileg rohangálok Lyssel (ami nem baj, mert többet eszem és kevesebbet mozgok, amióta újra az egyetemen vagyok), aztán hazajövök, megírok egy beadandót, és nekiesek valamelyik kötelezőnek. (nem a kamaszirodalomnak, kötelezőnek. mert itt szokott az elcsúszás lenni. mert ugye buszon-metrón-villamoson csak nem olvas az ember drámát.) most hogy szottyos idő lett, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi lenne, ha visszaköltöznék az ágyamba, de a mozgáshiányos derekam még csak kicsit panaszkodik, úgyhogy egyelőre maradok. nagyon ideszoktam.

buborékban. utoljára akkor volt ilyen, amikor az usában voltam. megy a politika a tévében, én nem nézek tévét, de megy a tévé, mert a nagyszülőknél vagyok, mert ők néznek, mert hetente egyszer elmegyek hozzájuk, mert tudom, hogy annak mindig úgy örülnek, megy a politika  tévében, és én bedugom a fülhallgatót a fülembe és nem nézek oda, és nem leszek ideges, és minden szép és jó. (kurvanagy gáz van, mindenhol kurvanagy gáz van, és nem értem, hiszen annyira egyszerű lenne minden, munka van elég, minden Csehov-hősnő erről számol be, Kunigunda is erről számol be az emlékeim szerint, dolgozol, keresel, abból kaját veszel meg ruhát veszel meg könyvet veszel meg papírt veszel meg ceruzát veszel, aztán hazamész és a családoddal vagy, olvasol, írsz, beszélgetsz,  sportolsz, zenélsz, ilyesmi, szereted akit lehet, és akkor szép világ van. de nem, mert gazdasági helyzet van, politika van, hacacáré van, pszichopátia van, elegem van.) bedugom a fülem, gyerek leszek.

hogy állnak a dolgaim.
Arcadia - második jelenet
Looking for Alaska - még több, mint száz nap before, tartok tőle, hogy nem pozitív dologhoz számolunk vissza
referálni fogok Bezmozgisb[nemtudom]l és Andrejevből
22-én vissza kell vigyem a kognitív tankönyveket a könyvtárba és nem nyúltam hozzájuk ma sem
ma délután interjúzom. ami ijesztő.
vasárnapra beadandóm van, ami jó, mert írni kell
csütörtökre Cseresznyéskertet olvasok
és hogy nehogy rámsüthesse bárki az improduktivitás vádját, 5 hónapnyit haladtam a brotherhood 2.0-val
yes!

két nap alatt öt színházi előadás közös meglátogatásáról egyeztünk meg három szeminárium során.
i love my speclstn. :)

ja, politika? MOCSOK.

...hogy egy kicsit írjak is.

az óráim egyelőre egészen a kedvemre valónak ígérkeznek. leszámítva a szerdai mondattant, mert ott érezhető volt, hogy több mint két éve csináltam meg az alapozót, amire persze nem emlékszem. ma már kizárólag irodalmi szemináriumok vannak soron, 5 million Elvis fans cannot be wrong. (ennek itt semmi értelme nincs így, de kedvem volt hozzáírni a mondathoz.)

egyébként a héten arra jöttem rá, hogy most eléggé vágyom college student lenni. sok videót nézek amerikaiul és megint nem tudom, mit akarok. szerintem most, vagyis a héten, elég jól elvagyok a saját világomban. hétfőn Dogg's Hamletet olvastam, kedden elkezdtem az Árkádiát, de a buszon meg a metrón Looking for Alaskat olvasok, és szeretném ha lenne időm minden mellett befejezni a Pratchett-könyvet, újra elővenni a Merit Badgest, modern meg posztmodern dolgokat olvasni. (annyira szép lenne, ha nem kellene ezen a kognitív tanulmányon kattogjak. to be sincere, a szakdolgozásra sincs kedvem gondolni. csak úgy járnék ezekre az irodalmi szemináriumaimra és akkor jó lenne. annyira szép lenne, ha lehetne az a munkám, hogy kedvemre olvasgatok - és még fizetnek is érte.) also, a színházban olyan projekt van, amihez mára írni is kellett, néhányan fel is olvastuk, és miközben olvastam, nevettek a többiek. úgy éreztem, hogy nem a kiröhögős-nevetés volt, hanem a tetszik-nevetés, és ez annyira jól esett, hogy egy kicsit még el is hittem, hogy talán mégis tudok írni, és arra gondoltam, hogy azt is milyen jó lenne. és most írom ezt a blogbejegyzést, és ez nem tetszik, ez nincs jól megírva, de legalább dokumentálom, hogy mi a helyzet.

amióta újra szorgalmi időszak van, hat órákat alszom, és ma is elég volt egy kávé, úgyhogy van még 19 éber percem, aztán megyek reggel fél 9-re. csók.

though this be madness, yet there is method in it

életemben először Stoppardot olvasok, és bár tegnapig meg voltam győződve róla, hogy az az Árkádia lesz, erre most kikötöttem a Dogg's Hamletnél. van benne mócer bizony.

próbálom megfogalmazni, de nem megy. ilyenkor mi van?

so, this seems to be the end of fun times for a while. esp that there's still a lot to do with that cognitive stuff. deadline is pressing but what is even more pressing is the deadline for deciding what i am going to write my thesis about. and, as i occasionally mention, i'd rather spend my time deciding on the latter. esp that i haven't yet decided about the cognitive either. and reading assignments are likely to  start flooding in this week. (i'm going to have a contemporary lit course, a presumably romanticism to contemp lit course focusing on border crossings, a Stoppard-Chekov thea course, a meta-thea course and a Russian avantgarde lit course. (plus additional stuff like syntax which i haven't studied for 2 years and I should remember the foundations - which I don't) these all sound pretty exciting though. i only wish to avoid panic phase that seems to draw closer as days go and i still haven't made significant progress with the cognitive paper i don't feel like working on right now. anyways, lit courses are going to be awesome.

ilyenkor nagyon örülök, hogy senki nem lát. eszembe jutott, hogy miket mondtam múltkoriban, ráadásul színjózan állapotomban (ami ront a dolgon, mert még arra sem lehet fogni, hogy...) és milyen következményei lehetnek... szóval nem csak a gyomorlift hanem ég is az arcom, szép látvány lehetek.

 de akkor miért írtam ezt le ide?

Weöres a költőkről

"Némelyik éles itélőképességű, de legtöbben érzelmeik alapján itélnek, mint a nők."

bejöttem a szobámba mintha idegen lennék, és azt láttam, hogy itt két ember lakik. két szék az asztalnál, egy ágy, egy matrac a földön. talán ha nem költözöm vissza az ágyamba tovább tart a nyár.

---

anyukám azt mondta, hogy őt mindig is érdekelték olyan dolgok, mint engem, de sose gondolt arra, hogy ezeket tanulni is lehet. erre azt mondtam, hogy időnként arra gondolok, hogy újra kéne tanuljam a biológiát és a kémiát, mert már alig emlékszem rá, hogy mi az az aldehid és múltkor is gondolkodnom kellett azon, hogy ATP. erre azt mondta, hogy milyen furcsa az én számból ezeket a szavakat hallani, mintha nem ő lett volna az, aki gyerekkoromban megtanította nekem kimondani, hogy dezoxiribonukleinsav (amitől aztán a hetedikes biológiaórákon nagyon vagánynak éreztem magamat) és különbenis négy éven át ilyeneket tanultam emelt óraszámban. erre azt mondta, hogy már akkor is bölcsésznek látott. genetika.

jó procrastinatorként hagyom, hogy a brotherhood 2.0 és a kognitív nyelvészet szabadon vívja harcát a lelki üdvömért. természetesen az előbbi áll nyerésre.

megkülönböztetés

Lys azt mondta, itt lehet például gebasz. (ő nem ezt mondta, hanem mondott egy példát, és én ezt így fordítottam le magamnak. csak ez a "gebasz" szó ne lenne ennyire ormótlan.) amikor Actingen az volt a feladat, hogy meg kellett figyelni egy adott csoporttársad mozgását és ez alapján leírni egy csomó mindent róla, mindenki megkapta a róla szóló írást, és az én kémem többek között azt írta rólam, hogy "----- is consistent in the way she acts with different people." és én ekkor úgy éreztem, hogy ez az egyik mellélövése velem kapcsolatban. (azt is leírta, hogy szerinte egy orosz kisvárosból származom.) amit Lys mond, azt végiggondolva elképzelhető, hogy nem észrevehető, ha én pozitívan megkülönböztetek valakit. is that true? upsz.

mitől ilyen komplex az ember
mitől ilyen konvex a henger

szerintetek?

nagyon kis konszolidált lénnyé válhattam, de olyan életszakaszban érzem magam, amikor a magánélet sokkal fontosabbnak tűnik, mint a szakmai, és ha nem ez a patchwork lenne itt fent, bizonyára nem is tűnne úgy, mintha szerda reggeltől csütörtök estig elfelejthetném, hogy mi az, hogy szabadidő, mert egyébként lesz egy egész sor magánéletre időm a patchwork fehér foltjaiban, jobbára gondolom valami kávézóban ahol kék a füst (és nem leszel rákos tőle) és szól a blues.

kábé sírvafakadok az órarendem láttán, és még kész sincs. lehet, hogy nem javított a helyzeten, hogy az irodalmi szemináriumon, ami a legeslegjobban kellene (szakdogához passzoló téma) és a huszadik voltam tizenötös csoportlétszámnál reggel kibővítették a létszámot húszra, és délutánra már a huszonegyedik voltam. tudom, hogy mekkora az a szemináriumi terem, és szerintem ha cry him a river, se fog a tanár beleegyezni, hogy bemenjek huszonegyedikként. wish me luck.

ma ettem egy gofrit ott, ahol ma Maf is evett, furcsa a világ. a határátkelőt olvasgatom, mert a Menni-maradni? a témám a k:lubban, és csütörtökre ki kell dolgozzam. a határátkelő egyébként erős pro-"elinnenafrancba". ahogy az utóbbi időben, most is elég sokat gondolkodom azon, hogyan tovább. és nem is elsősorban külföld-belföld viszonylatban, hanem általában. abban az időszakban, amíg felnőttem, valami elég erősen belémírt egy olyan jövőképet, ami szerint én egy bizonyos pályán fogok dolgozni. (ez olyan, mint az úgyis elmegyek az usába meg az úgyis ő lesz a párom - az előbbi bejött.) furcsa, hogy hiányérzetem van, ha enélkül képzelem el magamat a jövőben. nem tudom, hogy ez meg fog-e változni az idővel, lehet, hogy igen. de lehet, hogy végül elmegyek arra a pályára, bármennyire is merek merészebbet álmodni, egyelőre nem tudom.

oh my heavenly vexations

azt hittem, hogy onnantól, hogy kicsúsztam a képzési időmből, már simaliba lesz, minden tárgyfelvétel, de nem. és most már nem lehet vállrándítgatni a dologra, mert nem akarom az összes államilag támogatott félévemet a BA diplomába belefeccölni csak azért, mert nem férek be a kurzusokra, mert beraktak egy hülye kiskaput az eddig működő rendszerbe. (még az is eszembe jutott, hogy következő OMHV kérdőívezésnél direkt látványosan random válaszokat kellene bejelölni, és akkor talán rájönnének, hogy mégiscsak jobb, ha az tölti ki ezeket a kérdőíveket, akiben munkál a szándék, hogy véleményezzen, nem pedig az, akinek kell a pluszpont a rangsorhoz, mert random válaszolni két pillanat, rendesen meg kicsit több.)

most még bírnék ezen pánikolni, de inkább megpróbálom visszanyerni a vidéki lelkibékémet.

maradék agyameldobom: előző félévben kellett volna végezzek a BA-n. elméletileg tehát rohadtul támogatni kellene engem abba, hogy bejussak az óráimra, hogy ne csússzak mégtöbbet.

de nem. mert 4 kurzuson is úgy csúsztam ki alsóbbévesek mögött, hogy azzal happolták el a jobb helyeket a rangsorban, hogy kitöltöttök az oktatói munka hallgatói véleményezése kérdőíveket. én meg nem. pedig akkor szoktam, ha úgy érzem, hogy tudok hasznosat mondani.

minek nekem diploma végülis. minek jöttem haza...

jó volt a megérzésem, hogy minél tovább távol kéne maradni ettől a zajos-piszkos várostól, és elkorzózgatni Fehérváron legalább este hétig. kicsit több, mint 72 óra volt az az időtartam, amit internet nélkül töltöttem, de ezalatt kaptam egy határidőt, amit le is késtem, és leszerveztek nekem ma délután hatra egy megbeszélést, plusz kaptam egy határidőt csütörtökre. és még nem olvastam el az összes emailem. kicsit tartok tőle, mi vár még rám bennük...