nyilván ez az én legbelsőbb magánügyem, de irtóan kimerítő volt ez a nap máris, és még nem lehet elmenni aludni. ilyet eddig még soha nem csináltam, hogy gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztam (ércsd szakdolgozat). iszonyat idegölő, hogy folyamatos munkával mennyire lassan haladok. 4 részes lesz a dolgozatom, vagyis 1 bevezetés +3, ebből egész nap a +3-ból az elsőt igyekeztem befejezni, ugyanis már két nappal ezelőtt elkezdtem. iszonyú fárasztó, de most már csak egy láncszem van, aminek a belső logikáját ki kellene találni, és akkor utána megírhatnám a második rész részletesebb vázlatát. eredetileg az volt a terv, hogy naponta egy résszel foglalkozom, és úgy kényelmesen megoszlik a velejáró egyébirodalom böngészése, de sajnos kezdem úgy érezni, hogy annyira meg vagyok már kattanva az eddigi munka mennyiségétől, hogy egyszerűen nem leszek képes megugrani azt a két hozzáújraolvasós topikot, ami még mára maradt. (az egyik téma a perfekcionizmus, a másik a negáció) nagyon szerettem volna ezzel holnap kész lenni, de úgy néz ki, legjobb eséllyel is csak keddre lehetek meg, mert a második téma elég vaskos, és holnap színházba is megyek... a harmadikat meg nem lehet összecsapni, mert most azon macerálok egy csomót, hogy maradjon még mondanivaló a végére is. szóval ma dolgozás van, amitől már kicsit begyogyózni is elkezdtem ezért a szavak keverem sorrendjét, de azért a valóságból átjön annyi, hogy nyomasztó...

megírtam a bevezetést, kicsit több mint 5900 karakter, a tételmondatra már nem futotta energiából mára, de a többi megvan. egyelőre úgy néz ki, hogy három szakaszra lehetne osztani azt, amit még le kell írnom, ezért elméletileg hétfőre kész kéne tudjak lenni. egyelőre azt látom az egyik potenciális problémaforrásnak, hogy a bevezetésem egy kábé 1000 szavas absztraktnak felel meg, tehát előrevetíti a vázát annak, ami most fog jönni, ezt majd valahogy fel kéne tudnom dolgozni, hogy ne legyenek belőle bökkenők meg zökkenők. de hát én akartam. (hálistennek a végén még írhatok egy konklúziót is, az a legrosszabb egy academic essayben mindig, sokszor ki is szoktam hagyni.)

macska-egér az idővel

visszanézve az elmúlt 24 órára, szinte tartósan rajta voltam a szakdoga-ügyön, mégsem haladtam a tényleges dolgozattal semmit. úgy tűnik két síkon küzdök az idővel. az egyik ez, hogy jaj, csak elolvasok mégegy tanulmányt. a másik az, hogy egyszerűen folyton újra kell olvassak dolgokat, mert vacak a memóriám. nem tudok ennyit tárolni egyszerre vagy ilyesmi. és most fog kiderülni, hogy használni sem tudok ennyit egyszerre, és az baj lesz. rendet.

gondolnád, hogy ez is a szakdolgozatról szól?

Kenneth Burke-öt olvasok, aki sajnos elejt egy fél mondatot arról, hogy milyen revelatív volt neki Bergsontól a "The Idea of Nothing"-ot olvasnia. most komolyan nem tudom, mi lesz... valószínűleg megguglizom, és remélem hogy túl hosszú ahhoz, hogy nekiugorjak.

random rant

Normand Berlin writes the following in hiss essay Beckett and Shakespeare:

"The shoes of Lear and Estragon pinch, Kott is happy to point out. I have been unable to find pinching shoes in King Lear, but even if there were, the shoes, after all, would belong to different feet. And here, perhaps, is the clearest example of the danger of superimposing Beckett on Shakespeare. For Lear is a king, and Estragon is a tramp. The king may become a fool and madman, but he was a king when he first appeared on stage and he is a king when the play ends."

Though, I agree that there are dangers of superimposing Beckett on Shakespeare, I think Berlin totally misses the point here. Kott is not looking at the plays as literature, he is looking at the plays as theatre, and theatre is always bound to the context (ie. time and place). Berlin's objections are like that of a literary scholar criticising stage productions. From a literary point of view, it may be dangerous to say that Shakespeare worked along lines of thought that became prominent some hundrend years later, and it would be absurd to assume him a time traveller who was influenced by Beckett's works. Secondly, Berlin fails to recognize what Fischer-Lichte calls as the "king's two bodies", and only considers the body politic. When talking about King Lear, the break between nominal position (that is being a king) and actual position (that is being a man stripped of the costume of a king) must be taken into consideration. King Lear pictures the opposite direction of dressing than Macbeth does. Lear is not a king when the play ends.

In my opinion.

bocsánat, látom, hogy mennyire igénytelen lett az előző bejegyzés nyelvileg, ráadásul a tipók sem segítenek, de most inkább írok egy újabb bejegyzést, amiben elnézést kérek miatta minthogy nekiálljak átjavítani. aztán pedig alszom egy kicsit.

jól ismerem ezt az érzést, de nem tudom megítélni, hogy attól, hogy régi ismerős, könnyebben tudom-e kezelni. gondolatrendezésben vagyok, és a libikóka épp a túl sok felé billen. ahogy nézegettem címeket, ezek alapján a BA-s szakdogák általában fognak egy (élet)művet meg fognak egy aspektust, és az aspektus alapján ledarálják a művet. viszont olvastam tanulmányokat, amelyek átfogóbb módszerrel dolgoznak és nekem ez sokkal szimpatikusabb, és valahogy úgy érzem, hogy az Endgame-nél az egész felől kell közelíteni a részeket. próbálok kidobálni, de úgy érzem, hogy nagyon sok még mindig, ami benne van, és egyelőre kusza is, még nem sikerült elég szépen összerendezni (de még az elején vagy a rendezésnek). szembeötlő, hogy még mindig inkább ötlettár, amim van (simán megvan a terjedelem csak ötlettárból is), egyrészt ha kijjebb bontom, akkor az nagyon hosszú, másrészt ha húzok belőle, akkor félek, hogy kiderül, hogy nem tudom elég jól kibontani. alapvetően egy komplexumnak fogom fel a drámát, és a saját életemben is a komplex megközelítések dominálnak, ezzel pedig egyelőre nehéz kezdeni valamit. azt veszem észre, hogy a hozzáolvasásaim is egy síkban szétterítve térképezhetők fel, szóval nem az történt, hogy kiválasztottam egy aspektust, és ahhoz kezdtem szakirodalmat olvasni, hanem olvastam ilyet is, olyat is. (ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy olvastam tipikus műelemzést, portrét, témaspecifikus tanulmányt, a szerző filozófiai látásmódjáról szóló könyvet, Shakespeare-drámák elemzését, történeti művet, más szerző filozófiai látásmódjáról szól könyvet, egy kicsit belenéztem régebben művészetelméleti írásba is.) szóval ezt ahelyett csináltam, hogy egy aspektus szakirodalmába ettem volna bele magamat. rizikó, emiatt aztán félek a témaredukciótól.

egyszerűen abszurd, hogy Nicolae Balota tüzetes elemzésre hivatkozva, ezt azonban nem kifejtve, fogja magát és azt mondja, hogy Beckett szereplői kívül vannak mind naptári és átélt időn, mert az időt semmi sem jelzi. és még azt is kitalálja, hogy ez a kívüllevés az oka annak, hogy nem őrli fel őket az idő. szerintem meg én vagyok a római pápa.

fejtsük ki ezt a kívüllevés dolgot. mi ez? az, hogy egyszerűen nem számít a mikor? szerintem számít. az emberek meg szoknak halni. ezek az emberek nem halnak meg, mert a dimenziótlan egy pillanat relativizálódik, valami dimenziót rá kell sózni.

de én még szakmailag kisökör vagyok ehhez, csak most épp így látom.

azt hiszem, jó eséllyel indul a szakdolgozásom legnagyobb melléfogása cím elnyerésére az az ötletem, hogy én Merleau-Pontyt fogok olvasni. a dolog nem is indult olyan rosszul, de valahol elhagytam a dolgot, és utána már csak ilyen szóörvény szerű izében úsztam lankadó kitartással. hogy mit hozok el belőle, ha már itt güriztem néhány órát felette? néhány terminust, amit fel fogok ismerni, hogy már láttam, ha látok még valahol. ja, hogy a szakdogához? esetleg hogy "This subject, which takes a point of view, is my body as the field of perception and action [pratique] - in so far as my gestures have a certain reach and circumscribe as my domain the whole group of objects familiar to me." bár ugye nem kéne, mert 1. összességében nem értem az írást 2. még bele talál kérdezni az opponens. igen, azt hiszem, jó eséllyel indul az elmúlt néhány óra a fent nevezett címért.

egyébként meg a kutya se hitte volna, hogy ennyire átjárható Shakespeare és Beckett. ezért most minden egyéb helyett megállok egy pillanatra, és egy kicsit boldog vagyok, hogy így válogattam.

szerintem beléptem a fájdalmas zónába. most jön az, hogy ki kell dobni a kukába a kétharmadát annak, amit összegyűjtöttem, és kell egy vázlatot írnom a maradékból. utána következik a kettes számú pánik, ami azt jelenti, hogy mint az őrült ki letépte láncát, elkezdek utánaolvasni annak, ami megmaradt.

engem először a tér érdekelt. a center dologból, lásd 09/29/2012, nem akarok adni. ahhoz nyilván gyáva vagyok, hogy csak a térrel foglalkozzak, ráadásul van egy címem leadva, ami. ezért valahova be kell sorolni. oda lehet besorolni, hogy színészi pozícióban van. fura, hogy Mirandolát nem láttam idézve, pedig explicite azt mondja az emberről, hogy be van rakva középre.

kamu

ma elméletileg a szakdolgozatom elkészülése felé tettem lépéseket. ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy orvosi tanácsra szedjen placebót. nem.

a konzulensem azt mondta, érdemes lenni elolvasni a Sziszüphosz mítoszából és itt mondott két címet. a kezdetben pillanatnyi és azóta is tartósnak bizonyuló emlékezetkiesést annak a kontójára írva, hogy ugyanmár, ezek a címek annyira hasonlóak, szépen nekiálltam elolvasni az egészet. nem annyira könnyű olvasmány, és közben a hátam is belesajdult, ami pedig csak a különösen stresszes időszakokat szokta fémjelezni. Camus-t alapvetően az érdekli, hogy az abszurd felismerése milyen következményekhez vezet. az abszurdot ellentmondásként írja le egy olyan rendszerben, aminek bármilyen irányú megbontása menekülést jelent az abszurd elől. menekülés a remény, az illúzió, a hit, menekülés az öngyilkosság. egyedül az abszurd mennyiségi hajszolása az autentikus, bár ezt a szót soha nem írja le. közöny ist gut. csak azt nem értettem meg, hogyan éljen az abszurd ember, ha már feltétlenül minél többet. üljön ki az ablakba és gondoljon gondoljon a halálra? tartson a kádban egy nílusi kajmánt? menjen el légtornásznak? írjon nekem egy levelet Alaskából? ez nem világos. nem élhet úgy, mintha értelme lenne, célja lenne, a halál majd lenne, mert a halál van.

nem tudom, lenne-e értelme ezt ráhúzni Hammra. Hamm színész, eddig rendben van, de hát menekül. kicsit tartok tőle, hogy nem egészen értem meg ezt. a fenomenológia kapcsán is csak a felszínen kapirgálok. Camus szerint ott kezdődik a baj, ha a jelenségek megfigyelése odáig fajul, hogy metafizikai szintre jut a megfigyelő. nem vagyok biztos benne, hogy ehhez képest az Endgame hol tart. bár átlátnám jobban. de legalább Sziszüphosz örül.

megijedek magamtól. egy szentimentális hullám átsöpör rajtam (ez nyilván csak azért fordulhat elő, mert négy órát aludtam az éjjel), és kétségbeesek, hogy én nem bírom ki, ha nem lehetek irodalomtudós. is. nyilván ez a baj, az is, mi az hogy is. ma az ember vagy az vagy nem az. ahhoz iskolázódni kell, mert kellenek a papírok. ha hivatalosan nem vagy az, akkor hiába csinálod ugyanazt. remek, hogy most pánikolok be, hogy nem akarom elengedni ennek a kezét. nem akarok választani színház és irodalomtudomány között. nem értem, miért nem átjárható ez ma még. egyébként meg nagyon vicces, hogy olyan, mintha már díszpáholyom lenne a színházi életben, és annak magasáról írnám ezt. lehet, hogy a színház kiköp. mármint engem. és akkor minek ez a rinya most. meg különbenis minek a rinya, aludjak.

a konzulensem valamit nagyon tud, mert sokkal motiváltabbá válok mindig. én viszont valamit nagyon nem tudok, és most egy kicsit azért megijedtem. szerencsére egyelőre motiváltabb vagyok, mint ijedt, aztán előbb-utóbb majd az ijedtség is elmúlik remélem.

próbálom megindokolni magamnak, hogy miért van életem a szakmázáson kívül is (miközben próbálom elfogadtatni magammal egy olyan jövő élhetőségét, amiben se párkapcsolat se gyerek), de hát ez annyira izgalmas, hogy muszáj leírnom. Nagg és Nell az Ardennekben mennek a tandembiciklijükön, amikor szenvednek egy szép nagy balesetet, és megszabadulnak néhány végtagjuktól. Fischer-Lichte szerint ez az ardennes-i erdőben történik. rosszat mondott-e Fischer-Lichte?

igaz, hogy a Weöresbe nem sikerült még lejussak színházba Szombathelyre, de nem baj, az Abbeyben már voltam egyszer. (meg a na-akkorát-sem-láttam-még Cadillac Palace-ben meg a Goodmanben is, de azok épp kéznél voltak. Yesterday! mondaná Hamm. vagy Clov.) az új cél a színházi turizmus bölcsészzsebből.

szeretettel üdvözlöm a könyvtárat, akinek már 75 forinttal tartozom. puszi.

hogy is van ez?

nem, nem azért ülök itthon a könyvtári Kortársunk Shakespeare-en, mert nem akarom használni. és igyekszem nagyon figyelni a határidőkre, mert nincs arra pénzem, hogy késedelmi díjakat fizessek. ezért ma vissza is vittem a kerületibe, ami hosszabíthatatlanul lejárt, bár még használnám. a központiba viszont nem vittem vissza, hiszen az még hosszabítható. de nem. este 8 után belépek online, hogy hosszabbítsam, mert ugye nincs pénzem arra, hogy késedelmi díjakat fizessek. erre közli velem az online rendszer, hogy besz-ptad haver, előjegyezték. na most nekem nincs egy hónapom ezt kivárni és visszaelőjegyezni, mert nekem most kell szakdogát írni, úgyhogy remek pénztárcakímélő módszerek villognak a fejemben. a késdelmit már tuti fizethetem holnap, hiszen éjfélkor lejár a határidő, na de mit még? vagy több nap késedelmet akarok vagy a fél vagyonomat otthagyni egy fénymásolószalonban, ami még legálisnak sem nevezhető. én értem, hogy fontos az előjegyzős rendszer bár akármennyire kell valami, én soha nem használom, mert szvsz nem garantál semmit, de mi az atyaúiristenért nem tud erről legalább küldeni egy emailt a könyvtár, hogy helló haver, szeretettel értesítünk, hogy hamarosan sz-pni fogsz?

nem tudom pontosan mitől (ilyenkor ez több dolog együttes hatása szokott lenni), de ideges és letört lettem estére. egész nap nem dolgoztam, rokonlátogatóban voltam, aztán hazaértem este, kinyomtattam néhány random novellát oroszra, ami lehet hogy kell holnapra, és elolvastam őket. és azóta itt ülök, és nem jó. hozzá kéne nyúlni a szakdogához, azt mondtam, ma befejezem a jegyzetet, nincs is sok. hát. talán.

majdnem 31ezer karakter a jegyzetem, és most abbahagyom, nem marad sok vasárnapra...

megnéztem egy klasszikusabb rendezést is. ezt. nem egészen fogom, hogy most ezt akkor ki is rendezte, Beckett-e vagy sem, de amennyire nem tűnik "fairnek", amennyit arról olvasok, hogy Beckett hogy nyúlt a saját darabjaihoz, mondjuk azt, hogy tökmindegy ki rendezte. ez alatt a nemfairség alatt azt értem, hogy alapvetően az ember elvárná, hogy ha valaki megrendezi a saját darabját, akkor azért abból kiderülnek még dolgok az intenciókat illetően. szerintem az ember ezt szándékosan csinálta, láthatóan jól konstruálta és végiggondolta a drámáit, és akkor blablázik össze-vissza aztán, hogy ő ezt csak úgy, és hát azzal kell törődni ami a szövegből biztosan ki is derül. nekem ez önmagában rendben van, teljesen egyetértek azzal, hogy a szerző halott meg minden, de van benne valami pimaszság, hogy ennek ellenére a szerző rendezővé avanzsál, aztán itt sem mond semmit. alapvetően provokatív. ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy ez is volt a célja. nem kell senkinek se tudnia, hova játszik, a néző lássa azt, amit kell, aztán jólvan, mindenki mehet haza gondolkodni. arra apellál, hogy ettől majd jó frusztrált leszel, és be is jön neki. de azért továbbra is úgy gondolom, hogy e cél érdekében emberünk rengeteget süketelt.

szóval az előadás. akárki is rendezte, Hamm szerepében Rick Cluchey, Clov szerepébe Bud Thorpe. majdnem konzisztense azt adja, mint az olvasás (hiányzó lepedő, ugyanakkor mi az a nyúlkapiszka ott az elején, meg az önkényes ablaknemnyitás, ami változás lényegében), sokkal közelebb van ahhoz a játékmód, amit én képzelek, mint McPherson rendezésében. erősebben elválnak az attitűdök, érzékelhető a színészkarakterség. vannak csendek, amik McPhersonnál nagyon hiányoztak. ugyanakkor a hangulat szerintem nincs jól belőve. kétségkívül adja a nihilt, az ürességet, de könyörgöm, mintapéldája annak, amiért az emberek egy része unalmasnak tartja Beckettet. túl száraz, túl idegen. a karakterek nem szimpatikusak, a sztori nem tud tragikussá válni. ez alapvetően nem baj, az a baj, hogy nevetni sem nagyon tudsz, tényleg várod, hogy vége legyen már. lehet, hogy ez cél volt, akkor szerintem rossz célt lőttek be. ez a nagy hiányossága az egésznek. kő hu-mor-ta-lan. egyedül akkor lehet igazán megszakadni, amikor Hamm állítólag bepisil. ott érezhető, hogy az egész kilép magából, tesz két lépés, és magára néz. ott van irónia, az jó. máshol viszont ez hiányzik, és ez különösen fájó, mivel Hamm pontosan azzal csinál magából társaságot, hogy megtöbbszörözi magát. elvárnád, hogy legyen legalább minimálisan önreflexív. de nem az, ettől lent marad, messze tőlünk az egész, a néző meg örül, ha kiszabadul, de nem egészen elszörnyedtében, hanem mert már unja. persze ebben lehet hogy az is közrejátszik, hogy egymás után megnéztem két rendezést, azért same questions, same answers, ez fárasztó is.

updét. utánanéztem, tényleg Beckett rendezte. ez volt a második Endgame-rendezése már.

leültem Endame-et nézni, elsőnek Conor McPherson (kortárs rendező, drámaíró, a Bárka játszott is tőle nemrégiben) rendezésében, Gambon-Thewlis mint Hamm és Clov. filmre van rendezve, sajnos hajnalban kezdtem, amibe bele-belebóbiskoltam, ahogy azt hajnalban szoktam, de most, amikor folytatom, helyenként igazán jókat kacagok rajta. nagyon szépen van megcsinálva, amikor Nagg előadja a remélem-egyszer-majd-komolyan-szükséged-lesz-valakire-aki-meghallgat-és-nem-lesz-ott-senki-veled monológot, közeliket vágnak egymás után. talán Beckett nem örülne neki, nem lenne neki eléggé kifejezéstelen. ahol most tartok, és felnyihorásztam rajta az az, amikor Gambon a semmiből azt mondja, hogy kiss me, hát az frenetikus. erőssége a rendezésnek, ahogy a karakterek közötti viszonyokat felrajzolja. egyébként meg elég sok mindent máshogy rendeznék, ha én rendezném. nem is gondolná az ember, hogy két Beckett között lehetnek ekkora különbségek.

briefly a szakdoga kapcsán. nekiültem a drámának, hogy végignézem sorról sorra, és mindent leírok, ami eszembe jut. 23 oldal lett kézzel. elvesztem benne. azóta ebben hajózom. rakom át gépbe, ott lehet kicsit rendezgetni, próbálom tematikusan szétrendezni az egészet. 7 és fél oldalnak a lényege van kábé a gépben eddig, majdnem 15ezer karakter. a szakdolgozathoz 40ezer kell. és ezek csak a jegyzeteim. közben meg néhány napja már fáj a fejem, a fogam, az arcüregem, időnként hapci és szemfolyás, de már rárepültem a kalciumszandozra (pistánakjólesz), azóta jobb a helyzet. helló allergiaszezony.

az, hogy még mindig megdöbbenve tudom azt mondani, hogy teúristen micsoda ország ez arra utal, hogy még sikerül néha kicsukni ezt a mocsok-alja-förtelmet a fejemből.

mindjárt a végére érek... a végének. a legnagyobb konklúzió, amit egyelőre az egész sorról sorra melóból levágtam az, hogy amennyire én a Beckett-szakirodalmat ismerem (és azért az bőven hagy kívánnivalót maga után) úgy tűnik, hogy félnek az Endgame-től. a minap is olvastam, hogy Beckett felfejthetetlen; Esslin meg, és hát ő azért mégiscsak Esslin inkább hablatyol egy sort arról, hogy voltaképpen a műnél jobban semmi sem fejezi ki a művet. nekem egyelőre az a benyomásom, hogy ez a Beckett nagy kópé volt, mert amit lehet, elsunnyogott ha faggatták, de közben ebben a cuccban van anyag bőven, nagyon szépen íveli az egészet, végig van ez gondolva úgy tűnik.

az a baj ezzel a sokadszorra Endgame-olvasással, hogy már így is vannak belőle mondatok, amik nagyon megragadtak a fejemben, és az ilyenek közül nehéz kiszűrni, hogy azért cseng-e ismerősen valami, mert intertextus vagy azért, mert innen ismerős. most gugliztam meg az "Our revels now are ended."-et, és kiderült, hogy Shakespeare. de vajon hány ilyen felett siklom el?

it's been a long day. reggel korán keltem, hogy délelőtt tudjak (szak)dolgozni néhány órát, délután összpróba, későeste ea., hétvégén sem voltam otthon egy este sem. színház az egész világ. erről meg kéne írni a szakdogát is. most már sürgősen...

szeretek perifériáról inspirációt vadászni, de egy kicsit át kell lássam, hol is tartok. Csehovnál bejött, hogy Shakespeare-t olvastam. (mondjuk ez nem véletlen, Csehov jól felismerhető Shakespeare-utalásokkal dolgozik.) most abba a kísérletbe ugrottam bele, hogy nézzük meg, Beckettnél mire jutok vele.

volt néhány szembeötlő szövegátvétel az Endgame-ben, és akkor kicsit utánakerestem, hogy összehozták-e már kettőjüket. ez vitt el a Lear királyhoz, amire egyébként nem is gondoltam volna. úgyhogy körülbelül azt csináltam, hogy újraolvastam a Leart, elolvastam néhány elemzést, megközelítést, elolvastam a Kott-esszét, elolvastam a Kott-féle megközelítés egy kritikáját, belenéztem a Brook-rendezésbe (végig kéne nézni, múltkor csak belealudtam, mert nagyon hajnal volt). Aztán elolvastam az Ahogy tetsziket, ahhoz is némi szakirodalmat. Kicsit A viharról is, azt most nem olvastam újra, a szakirodalom meg, amit eddig olvastam hozzá nem egészen azt hozza, amire én kíváncsi vagyok. Elolvastam Fischer-Lichte bevezetőjét A dráma történetéhez meg A színház mint laboratórium részből mindent, kivéve a Szentivánéjit (ez azt jelenti, hogy III. Richárd és Lear + az általánosb bevezető), mert úgy érzem, ennyire már nem folyhatok szét, ha egyszer összességében Beckettel foglalkozom (de kétségkívül nem lenne baj ha találnék valamit, ami egy kicsit lovagol az athéni erdő mint liminális locus dolgon, az ardenihez az passzolna meg Prospero szigetéhez is passzolna). olvastam még a S. Beckett filozófiájából is, de az alapvető elképzelés az, hogy megszívom magam Shakespeare-rel, aztán újraolvasom a fókusz-drámámat, és utána olvasok Beckett-szakirodalmat. Ez részben újraolvasás lesz, mert már ősszel elolvastam Fischer-Lichte könyvéből a vonatkozó részeket meg innen-onnan szakirodalmat.

egyelőre nem igazán látom, merre fogok menni. nem az a nehézség, hogy sokfelé olvasok, hanem az, hogy ezt a sokfélét nem tudom elég jól párhuzamosan működtetni. nyilvánvalóan az is nehézség, hogy nem elég friss a Beckett-olvasásom. azt remélem ettől az egésztől, hogy most, hogy ennyi Shakespeare-t összeolvastam, amint leülök sokadszorra sorról sorra végigrágni a Beckettet, megnyílnak majd olyan csatornák, amitől katalizálódik az egész. egyelőre csak egy-két fogódzót találok, ami nem iskolás, ezekkel is nagyon kell vigyázni.

viszont most olvastam A dráma történetében, hogy létezett olyan könyv, aminek az a címe, hogy Theatrum Chemicum, és hogy amit a Lear királyban a komédiákhoz hasonlóan mint átmeneti rítust észlelünk, annak létezett egy viszonylag közismert alkímiai analógiája. azért ez elég meglepő.