a konzulensem azt mondta, hogy az a jó, ha a téma talál meg engem, illetve én így fordítottam le ezt a magam nyelvére. és ismerem is azt az érzést, hogy milyen az, amikor a téma talál meg engem, mert nemegy ilyen élményem van. a legutóbbi még 24 órán belül. csak ahhoz a szakdolgozathoz nem talál meg a téma úgy látszik. mert ami most történt, attól kicsit kétségbeestem. kell írjak egy tanulmányt, ezt már említettem. körülbelül azt is, hogy mi érdekel témában. és megtaláltam az áldozatomat. William Carlos Williams. már azért is nagyon érdekel a fószer, mert egyszerre volt orvos és művész (mint Csehov) és engem az ilyen fazonok tudnak érdekelni. aztán meg olvastam még róla dolgokat, amikor amerikai irodalomból tanultuk, és az androgünitás az vele kapcsolatban fontos szó volt. és az milyen jól passzolna ahhoz, ami érdekel.

megmondom, mi ezzel a baj.

egyáltalán nem ismerem a WCW-szakirodalmat. ehhez azt fel kéne térképezni, kapni egy képet arról, hogy mi mozgatja az irodalomtudósokat WCW kapcsán meg ilyesmik. plusz el kéne olvasni egy "WCW összes"-t is, mert ez egy olyan jelenség, ami vele kapcsolatban érdekel, hogy ennek globálisan jelen kell lennie a költészetében. pontos képet nem lehet úgy kapni, ha fogom mondjuk az egyik Poem c. versét, és akkor nézem azt, és ennyi.

(egyébként ennyi a vers:

The rose fades
and is renewed again
by its seeds, naturally
but where

save in the poem
shall it go
to suffer no diminution
of its splendor.)

szóval ez szerintem tökizgalmas, mert hoz egy mag-vers párhuzamot, de hát ez így ennyi is volt. és különbenmeg ilyen témából nem lehet szakdolgozni, mert amerikaiból nem lehet, és ez egy nagy munka lenne, és én erre nem érek rá most. az a baj, hogy azt érzem, hogy semmivel nem érek rá komolyan foglalkozni, mert felaprózom az időmet arra a sokmindenre, amivel mind-mind komolyan szeretnék foglalkozni, aztán persze semmire nem jut elég idő. össze kell ezt csapni, csak hogy utálom a félmunkákat.

megyek, és kitalálok valami okosat...

már megint bejött valami állat. kicsuktam a konyhába, de át kell menjek a konyhán a vécéhez, szóval nem sokkal vagyok beljebb. valaki épp most eresztett meg két részeg üvöltést az utcán. hallom, mert nyitva van az ablak, hátha bejön még valami. megcsináltam a gyűjtést a gólyatáboros feladathoz, így most van egy adag idézetem a drámakoktélhoz. az lesz, hogy minden srác dob dobókockával, aminek minden oldalához egy-egy szerző van rendelve, és húznia kell annak a szerzőnek a pakkjából egy idézetet. (legalább) a címet egy külön pakkból húzzák ki (igyekeztem agyelborult verziókat gyártani/szerválni, Bélszakadás, Délutáncosok, Fogadó a halott alpinistához stb.) címhez kérek jelenetet a kihúzott szövegek beépítésével. Ha mondjuk 6 fős a csapat, és pont mindenki más szerzőt dob, akkor pl. lehet, hogy lesz egy jelenet a Szájfény és helikopter c. darabból, amiben elhangzanak a következők:

"Nocsak, tyúkokat tart, hadnagy úr?" //Ibsen

"Szeretem, szenvedélyesen szeretem, kétségbeesetten szeretem." //Csehov

"Az egész húgyos életemet itt csorgattam el, ahogy mondom, itt! A Szarhegységben!" //Beckett

"Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
Néz e gyümölcs ránk." //Madách

"Uccu! bocskor, meg nem csosszanj,
Isten hozzád, kapufa." //Vörösmarty

"Ismered ezt a pőcsiket?" //Shakespeare (persze fordítás...)

komálnék egy ilyet. de valószínűleg eleve nem lesznek 6 fősek a csapatok. muszáj lesz átmenjek a konyhán. aztán majd megkönnyebülten metaforázgathatok.

YIFA!

youtube. is.  freaking. awesome.

lejárt a bakkártyám augusztusban, és a bankom édes módon küldött is cserekártyát. paypass. és ezt itt most szitokszó, mert nem én kértem. na, ma mentem az ápiszba, mert kell színes papír a kölyköknek tervezett gólyatáboros feladathoz meg mert már kezdik a használhatatlanság határát súrolni a műanyagmappáim. szó ami szó, az ötezer forintos limit alatt vásároltam a kártyával. eddig nem volt gáz, az élelmiszerboltokban fütyültek arra, hogy a cucc paypass-t is tud (mert ez már olyan okos), de az ápiszban a néni a biztató "hiszen-ez-paypassos" indiánkiáltással üdvözölt a pénztárnál, úgyhogy muszáj volt élnem ennek a remek fizetési módnak az előnyeivel. a kütyü, amihez odatartottam, azt mondta, hogy pitty, kaptam egy blokkot, azt mondja, hogy "ec/mc kártya", nem kaptam külön számlát, amit bankkártyás fizetésekkor szoktak adni, továbbá a banktól sem kaptam sms-t, hogy fizettek a kártyával. sőt, a remek online szolgáltatás sem tud a tranzakcióról. eszem a kicsiszívét annak, aki ezt a marhaságot kitalálta.

procrastinator

és sutty, egyszercsak ugrott az idő két órát.

valamit elültem a hátamban, és vegyétek az utalást, még életemben nem masszírozott meg senki sem igazából. (és ebbe nem számoljuk se a tangentort se az UH kezelést az azóta megkérdőjelezhetően megszüntetett BGyK-ban.)

egyébként kiírom ide, ami hasznos lehet a metaforás ezazjaimhoz vagy legalábbis jó eséllyel hivatkozhatok majd rá:

"A fölfelé irényultságot általában pozitívumként értékeljük, míg a lefelé irányultság negatív felhangot kap. S pozitív-negatív értékelés azonban nem korlátozódik a föl-le irányokra, hiszen a térbeli irányok mindegyike kétpólusú. Így az egész, közép, befelé, cél, elöl mind pozitívum, míg ellentéteik, a fél, kerület, kifelé, cél nélküliség, hátra irányok mindegyike negatívumként jelenik meg." /Kövecses Zoltán: A metafora stb./

lehet, hogy ezzel lehet majd vitatkozni, egyelőre nemtom. mindenesetre bekenem a hátam Perskindollal és az pozitívum lesz.

csomagold be

ezt a rövid részletet afeletti örömömben osztom meg itt, hogy a ha-verset-kell-mondani-valahol szituációra betárazott versemet használja példának:

"A hétköznapi, konvencionális metaforák a konvencionalitás skálájának  egyik végét foglalják el. A skála másik végén szokatlan, újszerű metaforákat találunk. Lássunk egy példát mindkettőre:

AZ ÉLET EGY UTAZÁS

(a) Rossz útra tért.

(b) ... mind-mind csomagold e batyuba,
abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön...

(Kosztolányi Dezső)"

egy olyan könyvet olvasok, ami 260 oldalon át a kognitív metaforaelmélettel foglalkozik. érdekel a dolog, de magamtól nem biztos, hogy ez az érdeklődés elegendő lett volna arra, hogy a nyári szünet utolsó napjait ennek a tankönyvnek a társaságában töltsem. a cél mindenesetre az, hogy szülessen egy tanulmány, ami az előzetes elképzeléseim szerint körülbelül azt vizsgálná, hogy a modern költészet (érts: modernizmus korának költészete) ars poeticáiban megkülönböztethető-e feminin-, maszkulin- és androgün metaforahasználat, amikor a költők AZ ÍRÁS _______ fogalmi metafora különböző változataival operálnak. napersze eddig két fejezetet olvastam el a tankönyvből, és ennyi alapján még azt is el tudom képzelni, hogy fellőni egy ilyen (egyelőre lyukas)fogalmi metafora létezésének az ötletét is több mint merész, szóval lehet, hogy kiderül, hogy csak szájhősködtem. na, megyek a harmadik fejezetbe.

meghalt Neil Armstrong. hazajöttem mindkét színjátszós táborból. nincs irány.

reggel 5-kor felkeltem. megyek a vonathoz.

menten kiszaladok a világból

ez a napi mottó eddig. mármint ezt hajtogattam, miközben próbáltam újrarakni 20 darab lábjegyzetet egy olyan nyelven, amin nem értek. (vér, veríték, könnyek.) most még meg kell fürödjek, hajat kell mossak, ki kell szaladjak a boltba instant kávéért és olcsó színes filctollért, ki kell nyomtassam a tartalom nélküli jeleneteket, el kell még pakoljak néhány dolgot, aztán irány a buszpályaudvar, ahova több idő eljutni itthonról, mint onnan a táborig.

nincsenek dilemmáim.

de vannak.
A szerint túl sokat gondolkodom, az a baj.

hat nap, öt éjszaka, emeletes ágyat ígérnek, meg hogy fenntartanak nekem egy alsót, mire utánuk megyek második nap (egyébként 6 éjszaka, csak nem tudok előbb menni), félek az egésztől, kedvem is jön-megy, nem tudom, mitől van ez a szorongásbuborék most, valószínűleg simán annyi, hogy csomagoláskor mindig félő, hogy valami kimarad.

errébbpöccintett

hazafelé a metrón még azt gondoltam, hogy hazajövök, elő toll-papír és akkor ereszdelahajamat. aztán hazajöttem, és konstatáltam, hogy a távollétem alatt (amit öcsém és a barátnője orvul arra használtak fel, hogy betelepültek a szobámba és át-[ellenben vissza- már nem] strukturálták a miniatűr gondosan konstruált kuplerájt az ágyamon, amit egyébként fél hete, amióta matracon csövezek a könyvespolc-bögrevíz-laptop szentháromságban, nem használok) rejtélyes módon megmurdált az olvasólámpám. ami fura, mert a kölykök nem szoktak olvasni, pláne nem az én ágynak kinevezett matracomon. és akkor felkattantam egy kicsit a hálóra, és bumm, így lett a csokapik, negyed háromkor pedig az ember nem kezd bele az élet nagy kérdéseinek bemérésébe, mert akkor reggel lesz, alvás meg nem, és aludni kell, mert aztán pénteken csapatépíteni megyünk a színjátszósokkal, és abba kell az energia. szó ami szó, és ezek itt most egyenesen többszörösen bővített mondatok, a konyhából három-métert-se errébbpöccintett olvasólámpa bűvkörében inkább olvasok egy kis scifit (pedig még mindig lógok néhány emaillel), és majd másfél hét és két táborozás múlva talán lesz alkalmam végre végiggondolni, amit szerettem volna. remélem korábban is, keep your fingers crossed.

ps. végre van kedvenc szavam.

- ...és te nem jelentkezel Marosvásárhelyre?

- hát - mondom -, egy pillanatra végigfutott a fejemben, de...

és addig a pillanatig ez rendben is volt. azonnali döntés, téma lezárva. abban a pillanatban, amikor ezt a kérdést megkaptam, már nem volt egészen rendben. talán azért sem, mert arra, hogy de miért nem? azt az egyetlen választ tudtam hirtelenjében adni, hogy most már be akarom fejezni ezt a BA-t. ez mondjuk egy elég jó válasz szerintem, de ha tűzön-vízen akarnám én ezt a színházrendezősdit, akkor ugye csapot-papot, és repülnék UAT. de mint a mellékelt ábra mutatja, nem ez a helyzet. össze vagyok zavarodva. nem tudom, mit akarok. (de igen, boldogan élni.)

fáj a hasam fáj a hasam visongásokkal tarkítva elímélezgettem rohadtsok időt a szerzőkkel, akik a "rovatom" cikkeit írták az aktuális lapszámba. ez így nagyon sznobul hangzik, valójában egy olyan munka (adatgyűjtés), amit vagy igyekszel minél tovább húzni vagy igyekszel minél hamarabb túllenni rajta. hajnali háromnegyed egykor úgy döntöttem, hogy akkor most aszpirin. úgyhogy az talán bele fog altatni a Cohen-könyvbe, aminek nagyon a végére kellene jutni már. úgy érzem, rám is férne egy kis alvás.

Robert Cohen A színészmesterség alapjai c. könyvében így kezdődik az 5-3. gyakorlat leírása:

"Megpróbálni a lehetetlent
Próbáljunk hat méter magasra felugrani."

Cohen szerint persze ez nem fog sikerülni, de ezt nem értem honnan veszi. Viszont tanácsolja, hogy ezután próbáljuk meg mégegyszer úgy, hogy elképzeljük közben, hogy sikerülni fog. (Szó se róla, kísérletileg igazolt, hogy sportolók teljesítménye javítható, ha verseny előtt elképzelik a győzelmet, de ettől még ez is épp annyira fog sikerülni, mint az előző próbálkozásunk.) Cohen egyébként ezzel azt demonstrálja, hogy a színészi játéknak miben van az igazán nagy vivőereje. Mitől lesz hiteles a játék. De azért nem átallottunk egy kicsit felhorkanni a gondolaton, hogy valaki ugrál mint a bakkecske, mert elhiszi, hogy feljut hat méterre és ráadásul az egész csak egy színjátszásóra. Persze igazából nem hülyeség, amit Cohen ír, de ez a példa kínálja magát to muse a lét abszurditásán.

szerencsére hajnal van, amikor egyébként is sok olyat gondolok és érzek, amit reggelenként vagy nem tudok komolyan venni vagy bánok vagy ilyesmi, és most mindjárt alszom is, de sikerült a szétanalizált benyomásaim maradékát is eloszlatnom. tanulság: ne akarj mindent megérteni.

kísértetiesen déja vu.

ugyanaz az érzés a gyomorban. ugyanazok a tanácstalanságok. és még sorolhatnám.

fél órát vártam a könyvtárban, hogy a raktári kiadásnál egy darab cetli várjon rám, miszerint sajnos nem találták meg, amit kértem. pedig ez az egyetlen példány kéne legyen az egész fszek hálózaton belül - legalábbis a katalógus szerint. úgyhogy most vagy futkosok még vagy fogom, és feltételezve, hogy ez a fordítás úgysem lenne elég jó, inkább lefordítom magam a Waiting for Lefty-t. de most annyi mindent szeretnék olvasni, hogy lehet, hogy inkább olvasok.

az élet apró örömei

Csehov és Stoppard a témái a kötelező szemináriumomnak. yes!

bizonyára célszerű lenne távolról kerülni minden egyes olyan pillanatot, amikor elfog a kísértés, hogy én most imponálni szeretnék bárkinek is, mert statisztikailag úgy tűnik, hogy rosszabbul jövök ki, mint ahogy bementem. that's all folks.

mit tehet az ember azon kívül, hogy konstatál?

nem sértek szerzői jogokat, hanem belinkelem a verspatikát.

és mit konstatál az ember
hogy van-e hogy véletlenül vagy direkt van az hogy
napra nap hóra hó szájra kéz
replayre replay
minél inkább végigelemzem annál inkább kiugrik hol csúszott el kommunikációs szándéktól a kommunikáció hát nem kellemes nem kellemes felismerés miközben magamhoz képest már annyit fejlődtem valahogy ez a fránya fránya fránya fránya nemmondomaszót
ez tehet róla
nem én nem én

sziget

bizonyára azért, mert voltam a Katlanban, most hogy látom a képeket a Szigetről, azt gondolom, hogy ez túl nagy meg túl más. ott lehet, hogy félteném is a sátramat. milyen jó volt az a kis otthonos.

FC

minekutána számtalan (de ha megszámoljuk, kiderül, hogy pontosan 45) fész-ismerősöm adatlapján szerepel a kedvenc filmek között, megnéztem a Fight Club-ot. jótékonyan szemet hunyva afelett, hogy Helena Bonham Carter egyetlen filmben nem képes kinézni úgy, mintha egy valóságos nő volna, azt vetemedem mondani, hogy egészen jó film. mondjuk akár bevillantanak farkincát, akár nem, nem kimondottan azokra a filmekre izgulok, amikben ennyire kendőzetlenül vernek, de nem l'verés pour l'verés volt ez, és mostanában egyébként is láttam olyat magam körül, ami rádöbbentett arra, hogy mennyire van ilyen, hogy white collar people megtalálnak magukban valamit így. az mondjuk nem vált a nézői élményem előnyére, hogy a poénnal nagyjából már előzőleg tisztában voltam. ráadásul olvastam is A gólyakalifát Babitstól, ami szintén rontott a dolgon, mert nekem az úgy sokkal inkább autentik, hogy Tábory Elemér főbe lövi magát és magát, és akkor mindketten meghal. de ettől még ez egy elég jó film.

meg vagyok inogva. egyfelől persze az, hogy kiléptem a szakkollégiumból, amit már akkor tudtam, hogy lehet, hogy egy nagyon rossz döntés lesz. nem tudom, milyen döntés volt, de azt tudom, hogy rossz érzés arra gondolni, hogy formálisan már nem tartozom oda. arra jó érzés gondolni, hogy egy adag stresszt levett a vállamról, de arra rossz érzés gondolni, hogy azt hittem, hogy el tudok menni a felvételire, mint ahogy az elmúlt 3 évben ott voltam, és úgy néz ki, hogy nem tudok. és ettől úgy érzem, hogy nem csak formálisan hanem úgy mindenhogyan vágom el magamat az egésztől, és ezt nem akarom, ez rossz érzés. ahova a tervek szerint egyelőre megyek helyette az valami olyan, amihez most nincs kedvem, de attól félek, hogy rossz döntést hozok, ha lemondom. próbálom méricskélni, hogy mi a jó döntés, egyfelől érzelmileg másfelől sajnos az is szempont, hogy szakmailag. ki vagyok billenve, és ezért nem tudom megítélni, hogy mennyire pillanatnyi, amit érzek, hogy csudába a komoly színházi munkával, én mégiscsak pedagógus leszek, be se adom a felvételimet meg mit tudom én. nehézen tudom megmondani, hogy mitől tört ez rám, csak azt tudom megmondani, hogy mivel párhuzamosan. ha most, ebben a pillanatban az érzelmeim alapján döntenék, mint a sicc lemondanám a színházas munkát a szakkoli kedvéért.

ajj. ajj. ajj.

nem mintha egyébként kritikátlanul közelítenék szakirodalmi forrásokhoz, pláne ha irodalmi művek értelmezési lehetőségeiről (stb.) van szó, de az viszont kritikán aluli, hogy Nyusztay Iván képes Pinter Hazatérésének tárgyalásakor Max fiának titulálni Sam-et. (for the record, a szereplők felsorolásánál kiderül, hogy 7 év a korkülönbség közöttük, hovatovább számos szöveg szintű utalás van egyrészt arra, hogy ők testvérek, másrészt meg arra, hogy Max-nek három fia van - nem négy.) ezek után kicsit elment a kedvem attól, hogy erre a tanulmánykötetre akarjak esetleg hivatkozni, pedig bizonyára találok benne használható dolgokat is.

összességében ejj. és ezt értse mindenki tetszőlegesen. :)

sosem voltam szalmaszál, de azért ez már nem való. egyébként furcsa, hogy hogyan változik az ember. vannak emlékeim régi önmagamról, persze. de azt is tudom, hogy gyakran egészen másmilyennek emlékszem érzésekre, mint a valóság volt. ezt onnan tudom, hogy időnként már akkor is leírtam. előszedtem néhány fényképet, és próbálom leolvasni a barna hajú lányka arcáról, hogy mit mond. eléggé furcsa gyerek lehettem. de ezt valószínűleg nagyon sokan így érzik saját magukkal kapcsolatban. és valahol bizonyára mindenki furcsa is. már ha a furcsa tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyedi. kevés olyan dolog van kiskoromban, amit kapásból elő tudok hívni, ha arra gondolok, hogy mit szeretek abban, aki régen voltam. most elővettem egy albumot, amit a középiskolai ballagásomra kaptam, és a babától kezdve ott vannak a képek a barna hajú lánykáról. és belebotlottam egybe, ami olyan tipikus volt. apuka iskolájának nyári tábora, a lányka, akkor már szemüveges, tíz év körüli, ül a fotelben, és annyira olvas, hogy észre sem veszi, hogy fényképezik. (és közben abban az időben mindig igyekeztem beülni a matekos turnus egy-egy foglalkozására.)

valahol nemoké, hogy félelemből nem mentem el tegnap meg ma csapatépíteni, másfelől meg valahol mégiscsak oké, ha azt nézem, hogy mennyire voltam használható állapotban ma. éjfélkor úgy kidőltem, hogy majdnem a fényképezőnek a kábelével aludtam egy ágyban. dél körül sikerült felébrednem is, onnantól kezdve pedig az egész délután azzal telt, hogy képeket válogattam, vágtam, fotosoppoltam és tömörítettem. nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú procedúra lesz, de így alakult. olyan jó volt az öt napos fesztiválozás, hogy csomó mindent itthon sikerült hagynom, és tényleg nyugalom volt meg mindenjó. viszont amióta hazajöttem, csak a fejemet kapkodom jobbra balra. mert most, hogy ezekkel a képekkel megvagyok, át kell válogassak egy másik adagot a színjátszósok próbafotóiból és fel kell lőjem a netre. közben van egy lapzártánk is jövő héten, ahhoz össze kell rakjam a rovatot. közben nagyon sok mindent szeretnék elolvasni (és vannak olyan dolgok is, amiket egyszerűen kell), megnézni, meghallgatni, de alig jöttem haza, máris megkérdezte a családom, hogy és szerdán elmegyek-e én is a rokonokhoz és csütörtökön elmegyek-e velük a Mátrába és szombaton megyek-e én is a másik rokonokhoz. nemtudom, mama, most jöttem haza, hagyjátok egy kicsit, hogy összeszedjem a budapesti önmagamat légyszi, így is elég bonyolult, nem arról van szó, hogy nem veszek részt programokban szívesen, de igen, de közben muszáj egy kicsit végiggondolnom dolgokat, kicsit rendet tenni a zűrzavarban, ami nemcsak a teendőim listáját jelenti, sőt.