lehetett überelni a dolgot. próbálok magamhoz térni, és rendbe rakni a dolgokat, hogy mit akarok és milyen áron. (az azt hiszem, nem kérdés, hogy mennyire.) a könyvből még mindig hetven oldal van hátra.

színházas órám volt épp, úgyhogy nagyon nagyon nagyon be vagyok pörögve, csak az a gond, hogy most kéne egy kapcsoló, kikapcsolni mindent, és visszabújni a Mrs. Dallowaybe, mert még 70 oldalt el kéne olvassak belőle holnapra, ami gyakorlatilag kivitelezhetetlen. de ha itt pörgök, nem tudok koncentrálni...

nem voltam éhes, de azért megvacsoráltam. aztán nem csináltam a dolgomat, és még nem is voltam éhes, ezért elkezdtem enni. így hát duplán sikerült rossz lelkiismeretet összehozni.

konszörnös

Két nap késéssel befejeztem a Joyce-regényt, és most rettegések közepette jön egy Virginia Woolf. Angolul. Csütörtökre. Félek tőle, hogy nem fogom érteni. Sajnos itt öt lépésre a konyhában áll a kés mézeskalács. Sajnos akármennyire is igyekszem gyümölccsel túlzabálni magamat, amikor éppen kényszeresen eszem, egész nap itt ülök a popókámon, szerintem 50 métert nem mentem az elmúlt 24 órában összesen. Ehhez vajon hány kalóriára lehet szükség? Naizé, vasárnap este megint vissza a mókuskerékbe, összpróba, de nagyon kellett egy nap, amikor ki nem dugom az orromat a lakásból. Félek, hogy nem kerül mutogatható állapotba az előadásunk december közepére. Megsúgom, szoktam azon gondolkodni, hogy irreális elvárás-e részemről az, hogy ezektől a nagy gyerekektől elvárjam, hogy megtanulják pontosan a szöveget. Tudom, hogy van nekik mindenféle dolguk, de össz-vissz 20 oldalas a dráma kábé A5-ös lapokon. És három ember van, akinél egyáltalán ezt a kérdést egy cseppecskét is jogos lehet fölvetni. Nem több. Most megyek, és leálmodok magamról néhány kilót.

feladtam. szégyellem magamat, de legalább azt elmondhatom, hogy majdnem háromszor mentem végig aprólékosan ezen a hülye cikken, látom a fákat, de az erdőt nem, majd motyogok valamit, aztán tessenek engem békén hagyni. nem ér az egész ennyit. annyira de annyira el vagyok keseredve. de miért kéne olyan szintre eltornázzam magamat, mintha én írtam volna ezt a hülye hülye hülye cikket? utoljára a koordinátageometriával kapcsolatban éreztem ennyire megalázva magamat. és miatt még a Joyce-ot se fogom tudni befejezni csütörtökre. rémálmaim lesznek ettől a hülye szerdai órától.

az az igazság, hogy azt hiszem, maga a cikk is tök kaotikus, mond itt fűt-fát-virágot, nincs is szépen felfűzve, nem tudok belőle holisztikus izét csinálni, pedig töröm a fejemet rajta már néhány órája. mert összevissza feltételez Prosperónak ilyen-olyan projekteket, idéz ettől meg attól, aztán ezeket az idézeteket összeboronálja a shakespeare-i szöveggel és akkor ebből kihoz minden lóságyot, utal ikszeer másik tanulmányra a kérdésben, akkor bekeveri, hogy ilyen értelemben Prospero elbukik, olyan értelemben meg nem, de inkább mégis vegyük ilyen értelemben, szóval teljesen káosz. és ami a legviccesebb az egészben, hogy a tanár valószínűleg azért adta fel ezt a cikket, mert az a fontos számára az egészből, hogy ha a jobb szememmel nézem, akkor feketemágia, amit Prospi csinál, ha a ballal nézem, akkor fehér mágia, ha két szemmel nézem, akkor egyik sem, ha innen nézem, akkor keresztény olvasat, ha onnan nézem, akkor neoplatonikus. már megint kezdek frászt kapni ettől az egésztől... aki nem hiszi, járjon utána: szedje össze, és olvassa el >>ezt<< a cikket.

(mi van, ha bemegyek délelőtt, és közlöm, hogy én ezt a feladatot képtelen vagyok megcsinálni?)

rájöttem mi piszkál a legjobban a referálós órámban. hogy úgy kell referálni, hogy interaktív legyen, ami egy experientalista megközelítést igényel, viszont handoutot kell kiosztani hozzá, ami egy holisztikus megközelítést igényel. múltkor is experientalista handoutot adtam ki, de ez a szöveg olyan hosszú, hogy ha végigmegyek kérdéstől válaszig, akkor kiüt a nem látja a fától az erdőt effektus, és eltelik másfél óra. de roppantul nem szeretem a másik fajta megközelítést, mert változatlanul úgy gondolom, hogy az efféle tanításban a kulcs ott van, hogy közösen rájövünk, nem ott, hogy szájbarágjuk aztán beseggeltetjük. próbálok valami okosat kitalálni, csak az a baj, hogy még 160 oldal van a Joyce-ból csütörtökre, én meg kartondobozokkal rohangálok, összpróbát szervezek, tárolást szervezek, díszletezőt szervezek és 4-5 órákat alszom. nem érdemel ez az egész kurzus ennyi igyekezetet. (vagy jól vagy sehogy alapprogram, ez van.) és a csütörtök megint nonstop lesz reggel fél kilenctől este ezerig. és még egy szinopszist is le kell adjak aznap, amin még el sem kezdtem gondolkodni. uff.

restart

arra jutottam, hogy dobom a sallang (közösségi)-részét a függésnek, cserébe kipróbálok valamit, ami viszont nagyon fúrja az oldalamat, cserébe visszafogom magam az élet egy más területén, és most olvasok egy kis Joyce-ot.:) ami meg kikapcsol, azt azért hadd ne hagyjam teljesen el, sallangrész nélkül az egészséges mértékre hajtok. és így jó lesz.

annyira idegbeteg leszek estére, hogy az borzasztó. vasalóval kéne kiverni dolgokat a fejemből, hogy jó helyre koncentráljak. most el is megyek a vasalóért fürödni. idegen emberekkel kommunikálok írásban, és valahogy mindig az jön ki, hogy agyfaszt kapnak tőlem. anyámhoz is ahányszor hozzászólok, tényleg csak a rosszat kapja szegény. néha az jut eszembe, hogy senkivel nem akarok interakciót, mert nem bírok jól kijönni semmi ilyenből, nem szeretem magamat, nem akarom, hogy ezt az embert ismerjék meg belőlem. ez nem az én életem, amit élek, elég volt, elég volt, napi hány óra, vvvvvvvüggő vagyok. egy húsz éves ember elfuserált fasz, ha komolyan végig tud követni egy realityt. ha van annyi ideje, amit rászánjon, ami ehhez szükséges. miért nem mentem pszichológia szakra, ott kielégítenék az ilyen irányú érdeklődésemet. a saját életemet akarom. a saját életemet akarom akarni. tele van a szobafalam csomó durva beszólással, egy látószögbe belefér az, hogy UNDORÍTÓ LUSTA DÖG meg hogy NE LEGYÉL MÁR AKARATGYENGE meg hogy KÖVÉR meg hogy HÁJAS DISZNÓ, és akkor még van két másik, amire nem látok rá. mert hogy mazochista motiváció, de nem megy. annyit gyümölcsöt bezabálok egy nap, mint egy víziló, hogy addig se egyek mást. az életemet akarom. az életemet akarom akarni. hogy ne már, hogy másokéba meneküljek. na, remélem kimosom a fejemből ezt a sok hínárt, aztán nagyobb hisztiroham nélkül megcsinálom a prosperós miafasznakot.

Bocsánat a bejegyzés kritikán aluli stílusáért. Természetesen csak stílusgyakorlatnak szántam.

minden dekoncentráltság ellenére leküzdöttem a prosperós cikket másfélszer, és ez sem vigasztal. mert szerdára kell belőle prezentáció meg handout meg feladatsor, és nem akarok ezzel foglalkozni. ezer dolog érdekel ennél jobban, mint hogy elolvassam. oké. elolvastam. nagyjából fel is fogtam, bár annyi mindent szövöget össze benne a szerző, hogy kész labirintus. szép lassan megy valahova, ki is lyukad valahol, valamilyen utat még követ is, csak folyton vannak ezek a zsákutcának tűnő dolgok, nem látom át, és nem akarok órákat beáldozni rá, hogy átlássam, mert mondom, ennyire már nem érdekel. basszus. 7 óra múlva kezdődik a reggeli órám, de jó is lesz. úgyhogy most tisztálkodás, aztán még azt a 100 oldat jó lenne lehúzni a Joyceból. cöcö. és még ezzel sem vagyok kész, úgyhogy holnap újra prosperózás. és jaj, ne akarjátok tudni, hány órámba fog kerülni ezen a héten a színjátszó... kedden dobozt kajtatunk, próbafotózunk, szerdán összpróba, csütörtökön díszletet festünk, fotózunk, már ha lesznek statiszták, akiknek még sütit is beígértem, hogy legyenek, tehát valamikor süssek. persze szerdán nem, mert szerdán ugye összpróba, különbenis van hátra még 260 oldalam csütörtökre a Joyceból is. jézusmária. nem vagyok ám stresszes.

Észrevettem valami nagyon érdekeset a VV-ben, és most ezen pattogok, nem bírok koncentrálni a prosperós szakirodalomra, ami különben sem érdekel, ha őszinte akarok lenni. De most még talán a Joyce-ra se tudnék, pedig az meg érdekel. Ajjaj. (Viszont tényleg nagyon érdekes pszichológiai jelenséget találtam! Nagyon!)

napi bűntudat

mióta hét és fél órája hazajöttem, megettem kábé hat mandarint, egy banánt, egy körtét, egy tálnyi zabot, egy tálnyi joghurtot tele müzlivel, két szelet abonettet és legalább tíz szelet téliszalámit. úgyhogy, hogy meglegyen a napi lelkifurdaláskvóta, most így hajnali fél egy magasságában ráettem három kanál nutellát. most már mehetek a sarokba térdepelni a kukoricára, illetve nem, mert félő, hogy azt is megenném.

két nagy kanál nutella. még aludhatok négy és fél órát. fújok a lelketlenségre. érdekelt, hogy mit csinál a média egy valóságsóval. megtudtam: hányingert nekem. frustration. ccakát.

kompromájsz

arra a bölcs döntésre jutottam, hogy egy szemináriumi óra 90 perces, egy referátum előadásához 30 percre van szükségem, visz a csuda kettőt holnap, hát szegény többiekre hogy maradna idő. úgyhogy ebben maradván magammal átismételtem a három héttel ezelőttit, és bőszen reményeimbe foglalom azt, hogy a másik két delikvens, akinek elő kell adnia ma, showjon up az órán, mert különben rajtam csattan. szerintem ez így korrekt, nem lehet elküldeni úgy a franciskába, hogy semmit nem csinálok, ha épp előtte csináltam valamit. ha semmit nem vinnék, azt mondom, jól van, ezt nekem. de viszek, dolgozni fogok épp eleget, és ha több kell, akkor nem fogok mélydepibe zuhanni, hogy összeszedhettem volna hajnali ötre valamit. az este 11 előtti szabad időm gyakorlatilag 95%-át az tette ki, hogy újraolvastam A vihart. akkor egy kis lazsa jár. kilenckor kelek, most lesz három, akkor most a referátum No2. helyett inkább próbálom felhozni magamat a Heart of Darknessből, amire a viharzás miatt eleddig nem került mategnap sor. és mondjuk négykor elmegyek aludni. így most oké, aztán majd meglássuk, hogy föl kell-e mosni este, amikor majd lendületesen próbálunk a srácokkal.

el nem hiszem, hogy lehet olyan módszerekkel oktatni, mint ahogy ezt néhányan teszik.amikor kap valaki egy érdekes tantárgyat, amiből töksokat ki lehetne hozni, akkor miért kell úgy órát tartani belőle, hogy ki akarjak szaladni tőle a világból? a már ma kritizálhatok a horoszkóp miatt, csak azért. még 9 perc, és vége az órának.

óbégatós dekoncentráltság van. itt már rendszerszerűen szidalmazom az egyik tanáromat. hát kedvem lenne most is, csak igazán nem jönne le valami rendes dologként. egy hülye sillabuszt nem tud nekünk úgy megcsinálni, hogy aztán tartani tudja. már mondtam múltkoriban, hogy így csúszik össze, persze valószínűleg szigorúan elvileg, a két referátumom, amiből az első három hetet csúszik, és még nem kezdtem el átismételni, a másodikra meg úgysem fog sor kerülni, és a cikknek majdnem a felét olvastam eddig el. és erre kitalálja remélem, hogy mindenki, aki eddig kimaradt, az most már gyorsan referáljon, csak tudnám hogyan, amikor múltkor is háromból egy ember tudott, mert folyton közbebeszélt és osztotta meg saját szavait mellőzve, mit ír valamelyik kritikai kiadás... szóval pipa vagyok, tényleg, persze magamra is, mert rég el kellett volna már olvassam a cikket, nem most nekikezdeni, de hát hol érzem én motiváltnak magamat, hol...? megint aludjak 3 órát éjjel csak azért, hogy aztán ne kerüljek sorra? ez motiváljon? meggugliztam a horoszkópomat, mert úgysem hiszek az ilyenben. majdnem minden pontjának az ellenkezője igaz rám, de a napi jelmondat stimmelni látszik: Kritikus hangulatban van ma, különösen másokkal szemben. Nem tűri, hogy bárki is akadályozni próbálja az Ön által választott úton. na csá, cikkelek még egy kicsit a kedvenc tanárom kedvéért.

mad world

mindig ugyanazokat a köröket futjuk.

kameraállás

oroszból megtanultunk egy szép szót, kábé azt jelenti, hogy kameraállás, és úgy ejtik, hogy rákursz. roppant büszke vagyok magamra, mert tegnap este bele mertem szólni egy mikrofonba. (roppantul idegesít, hogy nem bírom kiverni a bloggerből, hogy írja ki, hány órakor írtam a bejegyzést, ugyanis hajnali negyed három van, és mégis muszáj "tegnap estét" írnom, mert nem látszik, hogy hajnalban írtam, csak annyi, hogy pénteken.) lehet, hogy hatalmas nagy baklövés volt nem elmenni kocsmázni egy nagyobbrészt ismeretlen fiúkból álló társasággal, de az már nem fog kiderül, hogy mi lett volna belőle. csak így utólag gondoltam bele. namindegy. örülök, hogy sose fogok arról meggyőződni, hogy rossz döntés volt. egyébként nagyon kevés visszajelzést kaptam az általam művelgetett irodalomról. vákuumba meg mér alkossék az embör. nem tudom, hányadán kellene álljak azzal, amit irkálok, de az mindig jól esik, ha őszinte pozitív visszajelzést kapok, és akkor el is hiszem, hogy érdemes csinálni. mert tojok arra, hogy milyen kánont kell meglépjek, ha egyszer az embereknek jó. és kaptam pozitívat, de azért ez még nem zárja ki annak sem a valóságalapját, hogy keveset kaptam. szóval ha összegezni szeretném, akkor örvendek. olyan civilizáltan vagyok képes hímneműekkel diskurálni, hogy magamra sem ismerek.

hoppá. megettem úgy tíz percen belül egy tábla csokit. fogyókúra? egészséges étrend. asszem ma már nincs több kaja. csak ne lennék ilyen álmos. illetve bárcsak máshogy lennék álmos. mert ez most a nyűgösálmos, nem a kreatíválmos.

(v)ágy

annyira nem akarok lefeküdni aludni, de lassan már csak hat órám van megint az ébredésig. ma máshogy lesz húzós napom, mint csütörtökönként szokott, mert a hat órámból csak kettő lesz megtartva, viszont fölkelek korábban reggel Telemannt játszani, aztán oroszóra, aztán néhány óra szünet, aztán másik oroszóra (egyikre sem készültem, mert szókincsem nincsen, és az olyan magolós lenne), aztán lepróbáljuk a leghosszabb jelenetet, aztán díszletet csinálunk, aztán versvita, aztán felolvasok. annyira jó lenne például ha leadnék hét kilót. na nem bármi áron, de mondjuk fél éve gyakorlatilag nem eszem már kenyeret. mivel keveset alszom, nem megyek kondiba összeesni az utóbbi időben. biztos többet kéne aludni, és akkor kijjebb lennék egyensúlyozva. (két nyelvhasználati dologtól vagyok a plafonon mostanában: az egyik, hogy egyre ritkásabban mondják helyesen a -ban/-ben ragos szavakat, a másik meg hogy különírnak olyanokat, amiket egybe kéne. pl. "észre vette" meg ilyesmi.) a standard "ne legyek beteg" mellett az egyik legnagyobb vágyam egy olyan paplan itthonra, amilyen a nagyszüleimnél van. azt hiszem, leginkább ezt szeretnék karácsonyra. még zokni se kell alá, és talán azt is elhiszem, hogy akkor egyáltalán nem fog hiányozni egy fiú, aki betakar.

annyira semmirekellőnek érzem már megint magam. csak aludni ne kéne.

úgy rémlik, mintha aránytalanul sokszor lenne olvasható ebben a blogban az "idegrohamos" szó. úgyhogy most kivételesen leírom, mennyire nyugodt vagyok. nagyon. (nem.) egyáltalán nem liftezik a gyomrom. (de.) ilyen magabiztos még életemben nem voltam...

kedves gyerekek, nagyon álmos vagyok, ezért kénytelen leszek 35 perccel a vége előtt félbehagyni a Metropolist, pedig végre (több év várakozás után) végre megnézem. veszettül tetszik. attól, hogy némafilm, más szinteken expresszív mint egy nemnéma film, és ettől is váó váó dolgok történnek benne. ezen belelkesülve talán majd megnézem a Modern Időket is végre nemsokára. a Központi Könyvtárban egyébként könyvvásár volt/van, úgyhogy kipengettem száz egész forintot egy modern egyfelvonásosok kötetért. azt hiszem, tényleg a modernizmus az én korszakom, de azért kíváncsi vagyok a kortárs irodalmi kurzus(ok)ra is. egyébként újraolvasom az Endgame-et. csak tudnám, hogy a francba érek ennyi szórakozásra rá... az indok egyébként egyszerű, pöccintgettem kicsit a prioritási rendszeremben úgy, hogy a színház betrónolhasson az above most if not all pozícióba. meg kell hagyni, annyira nem is esik nehezemre a színház related dolgokat előbbre venni... most sajnos épp egy egybecsúszásos problémám van, meg van mondva az egyik tanulmányi intézményemnél, hogy nincs mese, máma nekem itt meg ott kell lennem, és hát ez kicsit sérti a prioritásrendszeremet, ez van. na, egy kicsit most fölébredtem, lehet, hogy nem alszom bele a Metropolisba, ha továbbnézem?

na jó, azt még leírom, ha már ma megint színház, hogy annyira szeretném, ha újra tudnék érzelmileg is színházba járni. mert most azt csinálom, hogy írom a részleteket a fejembe. múltkor a Szent Johannán a Nemzetiben is az kattogott a fejemben, hogy fire hazard fire hazard. meg hogy hideg fény, meleg fény, fade out, fade up, de most olyan lassan, hogy a néző ne vegye észre amint változik, csak azt, hogy megváltozott, most mi a közönségreakció, miért nem röhögnek, mennyiben lenne más, ha itt most röhögnének... na jó, nem csak praktikusan, intellektuálisan is igyekszem felfejtegetni (már olyan leszek mint a doktor a Woyzeckben), analízis, analízis, analízis, analízis, analízis, analízis, analízis, analízis, analízis. egyébként tudományos alapon befejeztem a verset. tökjó. csak az érzelmek. lassan már nem érzek semmit, csak idegességet meg félelmet. ha éppen. na jól megmondtam megint, kevés volt az az öt óra alvás.

most megírtam háromezerötszázhúsz emailt, amit nem lehetett már tovább húzni és basszus hajnali fél egy lett. annyira szarul keltem reggel, hogy egészen a Woyzeckig idegrohamos voltam, úgyhogy most megpróbálok legalább hat órát aludni. úgyhogy most máris pá.

unfinished business class

zavar. étkezési problémák. hogy lehettem olyan hülye, hogy három végiglapozással nem sikerült észrevenni, hogy egy oldalt nem oldottam meg a múlt pénteki zéhából? unfinished business. egyébként is folyton minden unfinished business. egy finished businessem van most, az a mittudoménmikori abszurd szakítás a sohasemvolt-miértlettvolna párkapcsolat végén. még a vers befejezésére is van kicsit kevesebb, mint három napom. azért így visszahízni sem kellemes, de amint elkezdenék rajta rinyálni, rögtön eszembe jut, hogy örüljek, ha csak emiatt pocsék kicsit. orális úton aminfluoridhoz juttatom magamat, aztán szundi, mert holnap megint egy órával indulás előtt kelek zabpehelyfőzés tervével. este meg Woyzeck-nézés, azt hiszem több helyen tudom kívülről a szöveget.

a legrandomabb helyeken próbálok megírni négy sort a vershez, ami június óta készül. villamosmegállóban, hangversenyen, fürdés közben, még azt is tudom, milyen tartalmat akarok belerakni, de nem megy. nem megy.

itt a videó, amit mondtam

most már hajnali fél öt múlt pár perccel, és megint befejezem a Woyzecket, és arra jöttem rá, hogy igazából eddig sosem olvastam olyan szövegpéldányt drámából, ami átment dramaturg kezei között is, és mivel tegnap olvastam el az Európa Könyvkiadó kiadásában a Thurzó-szöveget, ahogy van, ráadásul harmadszorra, szerintem a legtöbb esetben észreveszem, hol van eltérés. (húzva a soliloquy?!) persze ha valamit többször megnézek, mint például az Ivanovot, akkor nem kell leírva az előadás által használt szövegváltozat, mert megnézek egy magyar fordítást meg az orosz eredetit, és megmondom, hogy hol ferdített a Fodor Géza. (mindenki csak magának él.) szóval arra jöttem rá, hogy milyen érdekes, hogy én gyakorlatilag előkép nélkül szöveggondoztam már ezt-azt (szerepösszevontam, húztam...) és lényegében semmi váratlan meglepetés nem ér, amikor ránézek egy szakmailag szöveggondozott szövegre. és ez milyen jó.

megint hajnali fél négy lett, de ilyen jó élő VV adást talán még nem láttam. voltak jó momentumok már, de ez tartósan hoz egy szintet... majd talán be is linkelem ide máma, ha lesz felvétel. körvonalban az a történet, hogy mindennemű erősebb nyomás nélkül egy rakás ittas embert bele lehetett dumálni valami hatalmas nagy hülyeségbe. úgy, hogy tiszta maradt a játék: minden döntésük a sajátjuk volt és érzelmileg abszolút nem lettek megvezetve. ez a tiszta, tisztességes játék. és még embertelen sem volt. és nagyon nézhető. (azt hiszem, a nézhetetlen részét, nevezetesen, hogy mit művelnek a rakás ittasék, hálistennek nem mutatták.)

az volt a jó Amerikában, hogy ott is le voltam foglalva a nap 48 órájában, de nem ötszázezer különböző dologgal, hanem mondjuk maximum öttel, és abból az egyik az ebédlés volt. nem úgy, mint most.

Woyzeck

ma elmentem a kerületi könyvtárba, és levettem a polcról azt a Büchner kötetet, amiből 2010 tavaszán kétszer elolvastam a Woyzecket a rendező felvételire, aztán beültem a Freibe, ahol például akkor a Karnyónét is olvastam a felvételire meg ilyesmi, és megdöbbenten állapítottam meg, hogy azóta már másfél év eltelt, és akkor elolvastam a Woyzecket harmadszorra is, aztán hazajöttem, és megtaláltam azt a szövegpéldányt, a tomwaitseset (mert ebből a Woyzeckből egyébként is ahány szerkesztő, annyi szövegpéldány), amit el kéne olvassak, úgyhogy most elolvasom azt is. és olyan szinten idegesnek érzem magamat, hogy az valami hihetetlen így szünet közepén (kicsit túl). úgy érzem magamat, mint aki több tonna feladatot tol maga előtt. egyszer már ma összeírtam, mi mindent kell csináljak, de mégis ez az átkozott idegesség. nem érzem magamat elég jó idegállapotban ahhoz, hogy elkezdjem átnyálazni az ímélköteget arról, hogy melyik színjátszóm mikor nem ér rá. most közben vettem online egy színházjegyet a Katonába, hogy ne kelljen legalább azon drukkolni, hogy ne vegyék meg holnap délig, csak 300 forinttal volt így drágább, mintha bementem volna a közönségszolgálatra diákkedvezménnyel kérni. vasárnapra még így is ígérkezik egy állójegyes menetem a Ivanovval, saccra tizenegyedszerre (ezért is minél olcsóbban), legyek mégidegesebb. na, most megfürdöm, csinálok egy citromfűteát, aztán olyan hatékony leszek, hogy ihajcsuhaj, és kiolvasok minden betűt minden olvasandóból. páo.

szegény kisklapec nyösz

széttárom a karomat és nincs tovább. november eleje van, de a színjátszóim már tudják, hogy k.ra nem fognak ráérni összpróbálni. hát ilyenkor elmormolom magamban, hogy #@$&@. lehet, hogy nem is éri meg pattognom rajta, de hát nem lehet előadás előtt 3 héttel tartani a dömpinget csak azért mert valaki folyton nem ér rá, meg az egyik főszereplőmmel képtelenség emberi időpontot egyeztetni, mert annyi dolga van. én ezt nem akarom mégegyszer csinálni. jól játszik, viszonylag lelkiismeretesen készül, de olyan időbeosztása van anyukám, hogy ehhez nagyon kényelmetlen és nagyon kellemetlen passzintani a másik tíz embert. azért próbálunk heti kétszer-háromszor, mert egy rohadt kétórás próbát nem tudunk összekoldulni, helyette elkapott hatvan percekbe vagy későesti időpontokba kell besuvasztanunk mindent. azt gondolom, hogy olyanokkal szeretnék együtt dolgozni, akik nem csak motiváltnak érzik magukat, hanem ez a motiváltságuk abban is megjelenik, hogy bazmeg nem a színjátszókört lökdösik ide-oda, ha ütközésük van, hanem szépen az egyéb dolgaikat próbálják meg nem rászervezni folyton a színjátszókörre. én tökre megértem, hogy amatőr csapat vagyunk, és a tanulmányi előmenetel ennél fontosabb, hiszen úgy általában azért tanulnak azon a szakon, ahol, mert azzal akarnak foglalkozni a jövőben, amit ott tanítanak nekik. én nem tudok olyan emberekkel együttdolgozni, akiknél a színjátszókör bármilyen párosításban másodlagos, és csak akkorra fér bele, amikor az égegyadta világon semmi más programszerű elfoglaltságuk nincs. széttárom a karomat és nincs tovább. most mi történik akkor, ha nem leszek képes összeszervezni egy olyan összpróbát, amikor mindenki ráér? kiállunk egy félkész szarral, ami rég kész lehetne, ha méltóztatnának egyszer véletlenül ráérni erre is? meg van kötve a kezem, mert hát rájuk parancsolni meg nem lehet, a zéhákat meg kell írni, az egyetemen teljesíteni kell, az egy hónapja nem látott családhoz is haza kell menni, dolgozni is kell, ha onnan van a pénz; mi non-profit vagyunk, szórakoztatókör, sőt egyes megközelítések szerint szórakozókör. hátmamám, tököm tele, de komolyan, és momentán erőfeszítéseket teszek, hogy ne írjam rondábban. nekem ehhez nincs idegrendszerem. a színház nekem nagyon sokat ér, a színházi nevelés is, az, hogy a srácok ettől fejlődjenek, kurvasok ember igényét igyekszem szem előtt tartani, munkát igyekszem összehangolni, a díszleteseket is tolom, pedig el lehet hinni, hogy egy reggel fél kilenctől este hatig non stop nap után a franc akarja a héten a harmadik estéjét beáldozni arra, hogy legyen egy használható díszletünk, ez olyan piszkosmunka, komolyan a franc akarja, de fel akarom hívni az emberek figyelmét arra, hogy nem kell ahhoz táltosnak születni, hogy színházat csináljuk, olcsón is lehet jó díszletet csinálni, csak akarni kell, közösségi élményt szeretnék nyújtani, a közös alkotás élményét, csak f-szom, most már kikészít idegileg, hogy egyszerűen mindenben nekem kell rugalmasnak lennem. szeretném, hogy a színházi tevékenységről szóljon a jövőm, ezért sarokba szorítva érzem magamat. abban a pillanatban, ha azt mondom a színjátszóimnak, hogy nekem a tököm tele meg a dendritjeim ki meg úgy általában a hangulatom kellő rendszerességgel a plafonon, abban a pillanatban én ellentmondásba kerülök magammal, és lököm el magamtól a jelenleg egyetlen rendelkezésemre álló lehetőséget arra, hogy színházat csináljak. néha persze motiválnak az eredményeim is, amit néha el tudok érni a srácoknál, de az az igazság, hogy mivel nekem kell az időbeosztásomat az övék alá rendelni, nekem kell ott lenni fél tízkor, ha ők fél tíztől tudnak próbálni és a többi és a többi, ezért én például olyan helyzetekbe kényszerülhetek, hogy nem tudok elmenni színházba, közönségtalálkozóra, neadjisten majd a Katona klubba se, ha nekik csak akkor jó a főpróba meg mittudomén. és egyszer azt mondom, hogy bocs srácok, most kivételesen nem érek rá, akkor elcsúszunk, és nem lesz karácsonyi előadás, és én nem teszek meg mindent azért, hogy működjön a színjátszókör, és egy olyan közegben, amit be lehet tudni egy értelmiségi elit szakkollégiumnak, egyszerűen annyi gőzük nem lesz a diákoknak a színházi alkotófolyamatról, hogy ukmukfukk, és nemár, szóval értsétek meg, hogy meglehetősen korlátok közé vagyok szorítva, és igyekszem, és időnként tehetetlenségemben elkezdek dühöngeni.

coal black sea

a VV-ben mindenki kapott egy mécsest, hogy halottak napja meg meggyújthatja, és meg is gyújtják. és én arra gondolok, hogy nem járok temetőbe, évek óta nem voltam kint még ilyenkor sem. amióta a dédnagymamám meghalt, és az hat és fél éve volt, talán kétszer voltam kint. de én ezt nem ott kint tartom. anyukámmal többször beszélgettünk már erről. amikor megkérdezem, hogy ettől mitől más a halottnak, azt mondja, az embereknek maguknak jó ez. az emlékezőknek. az az igazság, hogy nekem nem kell se halottak napja, se temető, se mécses ehhez. az egyik első dolog, ami ilyenkor eszembe jut, hogy úgyis mindig ellopják a virágot meg talán még a mécsest is, aztán akkor még amiatt is érezheti magát szarul az ember. nekem ez sokkal beljebb van. a temető meg tömegben egyébként is olyan izé. mint ahogy a legtöbb hely undorító lesz attól, ha tömeg van. néhányszor voltam nem tömegben is, akkor sokkal nyugodtabb. a szomszéd-szomszéd sírból egy nagy fa nő ki. mindig azt szoktam számolgatni, hogy hány évet éltek a halottak, és mindig találok olyanokat, akik keveset meg kevesebbet, mint amennyit én már biztosan. és ezeknek a száma csak nőni fog, ahogy öregszem. hát nem mondom, hogy nem illúzióromboló, pedig egy ideje már nem tudok hinni a csodákban. itt egy zene dolog, amit egy szál gitárral jobb időkben képes vagyok szólóban személyesen prezentálni.

életből yo-yo

visszaesőben vagyok. viszont megint végigolvastam a Levegővételt, és még mindig tetszik. (mert csak a gépben van meg a Heart of Darkness.)