nem vagyok normális fokozat. reggel háromnegyed öt van. najó, inkább hívjuk hajnalnak. és le kell másszak a jútúbról. pedig annyira annyira szép brit kiejtéssel beszélnek ezek a bácsik, és egyébként sem hallottam beszélt brit angolt mióta. na, alvás.

mi a frászért próbálok meg én jópofának tűnni. vááá, okádni van kedvem magamtól.

nem teljesen szokatlan tőlem hülye szituációkba keveredni, de azért még ezt most nem lett volna kötelező. most meg már megcsináltam, tessék, kezdjek valamit vele. pedig egyedül annyi vágyam lenne, hogy kihátrálhassak belőle. a gond ott kezdődik, hogy már megint nem vállalom önmagamat, hanem visz az a kibsztt csordaszellem, az persze visz. bele is visz olyan megnyilvánulásokba, amik nem egészen azt fedik le, amit gondolok. aztán persze magyarázhatom, és miért magyarázom, mert megkapom az ellenvéleményt, ami sokmindenben valójában azonos a saját véleményemmel (amit nem átallottam elkurvítani gyarló drájvoknak köszönhetően), és akkor aztán találva érzem magamat, és próbálom menteni a bőrömet, meg a lelkiismeretemet. notehát, érvelek az új, nem-egészen-önazonos álláspontom mellett. counterstrike, persze, logikus, egyet is értek vele, támadhatatlan. na, ilyenkor mit csinálok. save my name, save my soul, save my nervous system, save my... ehh. nem baj, bébi, nyugtasson az, hogy nem ez az első közösség, ahol elbszd.

remek videók vannak a youtube-on fitneszkedni vágyóknak. már legalább negyed órája a végére értem egy félórás blokknak, de még mindig folyik rólam a víz. de most ráveszem magam (a padlón ülök), és felállok, és elmegyek fürdeni, és olvasom tovább a Hazatérést.

igggggen! öröm olyanokkal dolgozni, akik (bár pénteken előadás) jobban leszarják a dolgot, minthogy megpróbáljanak időt szakítani néhány felújítópróbára. értsd, amikor igyekszel az időbeosztásukhoz igazítva szervezni a próbákat, kiderül, hogy képlékeny az időbeosztásuk, továbbá az is, hogy ha közbejönne valami előre nem tervezett ad hoc buli, akkor inkább oda mennének próba helyett. a B verzió simán csak nem közli az időbeosztását, majd az utolsó emlékeztetés után közli, hogy ja hát ő neki akkor nem jó. (harmadszorra küldtem ki azt a rohadt próbaidőpontot, fönt van a próbatáblán is, de nem, egész eddig nem nézte meg vagy nem szólt.) egyébként mint embereket szeretem őket, csak ezt az idegszálon hegedülést ne kezdjék el nekem légyszíves, mert végre kilátásban lenne egy kellemes munka:pihenés arányú hét, de ha szétcseszik az idegeimet, akkor nem. azért írtam le, hogy ne magamban fortyogjak.

közeleg a harminchoz a Katona, szóval elővettem a huszonötödik szülinapja alkalmából sugárzott tv akármicsodából a felvételt, és belenézegettem. ez azt jelenti, hogy az anyag egyik fele 10 éves volt, a másik meg 4-5. tanulságos. meg az is tanulságos, hogy mindig visszatalálok ahhoz a fix ponthoz, aki a nagyon meghatározó. egyszer valaki használta a stimmelünk szót egy ilyen fix pontos viszony leírására, és szerintem ez egy jó szó, azóta én is használom.

hát kicsit visítok próbán, szóval már kicsit szétvisítottam a torkomat. jessz!

ilyen szó nincs, de ma egész egyszerűen fosszar voltam próbán. olyan fáradt vagyok, hogy nem bírom rávenni magamat, hogy felálljak és elmenjek fürdeni. de majd mindjárt.

iszonyú vagány, fent lennék a port.hu-n. ha nem lenne egy színésznő már a nevemmel.

kicsit összefolynak az elmúlt napok. csütörtökön egész nap itthon ültem, mert nem akartam pénzt költeni, ha meg kimegyek, akkor beülök valahova, és az minimum egy kávé árát elviszi. szerdán próbán voltam, azóta lényegében nem társaságban vagyok, hanem az időm hasznosan töltött részében drámát olvasok. a The Birthday Party eddig a legtetszősebb Pinter-dráma talán. 2:23, megyek, megfürdöm.

2012-ben egy városban megölnek egy csinos fiatal nőt. két problémám van ennek kapcsán.

az egyik, hogy ilyen megtörténik. iszonyú, hogy ilyen megtörténik. iszonyú, hogy valaki ilyenre képes.

a másik, hogy miért nem tud ekkora összefogás lenni minden egyes eltűnés kapcsán. bolondság azon szájat húzni, hogy mit nyüzsögtek ekkorát ezen az ügyön. aki az aránytalan figyelemre panaszkodik, annak igazából nem azt kellene problémának látnia, hogy miért kap több figyelmet egy csinos, fiatal nő eltűnése, mint másé, hanem azt kéne problémának látnia, hogy miért kap más eltűnése kevesebbet. ez nem ugyanaz.

hahó emberek, kimehetek még az utcára félelem nélkül?

végülis én most szuper dolgokat csinálok. nem egészen arról szól a nyár, hogy kipihenem magamat, hiszen össze kell számoljam a színházas projekteket ahhoz, hogy megmondjam, hogy mennyivel foglalkozom a nyáron. például a hobbicsapatnak most úgy néz ki, hogy darabot keresünk, de közben felújítózunk is meg a táborra össze kell rakni a programot. és ez csak az egyik csapat. (közben van másik kettő csapat, az egyiknél triplaprojekt és három színházi nevelési projekt potenciálisan.) közben pedig próbálom azt körvonalazni, hogy miből akarok szakdolgozni. szóval drámákat meg elméletet olvasok. (egyszerre sikerült belekezdni Brookba és Esslinbe.) és igazából ez már annyi, hogy kicsit sokféle is, nincs meg az egyensúly. viszont tegnap is meg most éjjel is, mert természetesen a háromnegyed 2 és 3 közötti időszak mire való, ha nem erre, megnéztem egy-egy alkalmat a Katona Hatvan perc sorozatából, és az tölt fel. én csak mentem ezek után a dolgok után, mert így volt jó meg ehhez volt kedvem meg ezt akartam, és múltkor, amikor egy másfél év utáni viszontlátás során elmeséltem valakinek, hogy most ezeket csinálom, az ő reakciója döbbentett rá igazán, hogy mennyire ebben élek már, és igen, úgy érzem, hogy egészen bele vagyok ebbe zúgva már egy jó ideje. szóval amikor mesélnek a Hatvan percben, akkor az nem egy csodabogár dolog, hanem az egy otthon dolog. viszont el lehet csomagolni ezekből a beszélgetésekből jó adag útravalót magamnak. ezek úgy ki tudnak ráncigálni a süppedős fotelráncokból. lehet, hogy csak én, de egy kicsit olyan, mintha a napról napra élet és afférjai ilyen viselkedéscsomagokat váltana ki az emberekből. mondjuk olyanokat, mint a különböző díjcsomagok az előfizetéseknél. és közben nem csak ezek a stükkök vannak. például az annyira alapvető dolog, mégis újra meg újra vissza kell térni a kúthoz, hogy előjöjjön, hogy az életet úgy érdemes élni, ha ami szép, azt megtartjuk, ami rossz, azt magunk mögött hagyjuk. miért kell erre folyton és újra emlékeznünk, hogy így éljünk? hiszen annyira egyszerű...

építkezés mondatfalván

sokszor lehet hallani színházi emberektől, hogy így meg úgy szétszedték egymást a próbafolyamat során, de nekem eddig nem voltak ilyen meneteim. most van az első, hogy elég nagy belső feszültséggel kell valamit csináljak. amit korábban tapasztaltam feszültséget, ott én voltam a főnök, és a próbalemondásokból jöttek a problémák. amiben viszont most játszom, az egyre inkább közeledik a pánikfázishoz szerintem. újratervezésből megy újratervezésbe a dolog, ami szerintem egy töktermészetes dolog tud lenni ilyenkor, csak az a benyomásom, hogy a mondat fogalmazása az a folyamat, ami igazán fekszik a rendezőinknek, nem pedig az, hogy egyszer kikerüljön a pont (kérdőjel? felkiáltójel?) az egész végére. hallatlanul izgalmas és érdekes együtt keresni, de szerintem ahhoz, hogy igazán kiforrjon valami még egy-két hónapra szükségünk lenne, miközben ennyi idő nem áll rendelkezésünkre. és ettől egész egyszerűen az érződik, hogy félünk kitenni a pontot egy félig kiforrott mondatra, mert tudjuk, hogy ez még nincs teljesen kiforrva. és ezért jönnek az újra- és újrafogalmazások, amiken mindig a legfrissebb megszerettük-részletek hatása érződik. de csak bizonyos szavakkal, szórenddel játsszunk - nem újrafogalmazunk, hanem szubsztitúciós reakciókat futtatunk le. kollázstechnika. félelem. viszont nekem ebbe nehéz jól elhelyeznem magam. eleinte azt hittem, hogy itt most hátra lehet dőlni (miközben persze teljes energiabefektetéssel csinálom, amit kérnek tőlem), mert itt most nem én vagyok a karmester... más megálmodja, én meg bedolgozom a megvalósításba. de most egy ideje az történik, hogy folyamatosan látom az újabb és újabb mondatvégi írásjel nélküli megfogalmazásokat, és ebből érzem azt a bizonytalanságot, ami az építészeinkben van. érzem azt a hiányérzetet, amit ők éreznek, és ami abba viszi őket, hogy mintegy cry for help, a kőművesek segítségét vagy legalább véleményét kérjék. ez egy veszélyes határmezsgye. a mondatépítmény inog, a cry for help pedig valahol annak a kifejezése, hogy építészeink érzik, hogy ez még nem elég jó, ugyanakkor a megerősítés után vágy leképződése is. magyarul ha ledöntöd a mondatépítményt, az iszonyúan fáj nekik (éppen ezért tennének meg maguk helyett más e cselekvés ágensének...), ha viszont pozitív megerősítéssel próbálsz operálni, akkor tulajdonképpen velük mész szembe, hiszen letagadod azt az ingást, amit ők pontosan éreznek. kőművesként nemigen vannak egyéb opcióid, minden más már szerepsértés. őket gyengíti, ha mi érezzük az ő megingásukat. nem tudom, mivel tudok segíteni. ha csöndben maradok és instrukcióra várok, akkor én már nem kooperálok vajon? az hátráltat? ha új impulzust hozok be, az nem hátráltat-e ugyanúgy? (már rég nem ártana rendelkeznünk az összes építőanyaggal, amit esetleg használni fogunk. pontosabban mondva, már rengeteg mindent kipróbáltunk, nem létezik, hogy egy se lenne olyan, amiből fel tudjuk ezt a mondatot építeni. vagy még nem találtunk rá? szerintem a dramaturg a hiányzó láncszem.) nem tudom, hogy viselkedjek, hogy az a lehető legnagyobb segítség legyen. ez egy egyszemélyes munka, amire szükség lenne, nem lehet csoportban összedobálni. kohézió kell, azon nem segít ha építőanyagot hordok oda. nem tudom, hogy tudok segíteni, és ha az nem segítség hanem passzivitás, hogy csinálom, amit mondanak, akkor kérem szépen az inputot, mit csináljak másképp. úgy érzem, ha úgy definiáljuk a kőműves-építész relációt, ahogy definiáljuk, akkor nem a kőművesek közé való az építészek bizonytalansága. de ha már itt van, mi a helyes lépés ilyenkor egy kőművesnek?

gondoltam, hogy nem lehet olyan hülye, hogy pont a legelső általam olvasott Pinter-drámából nem emlékszem semmi. hát nosza, újraolvasom! és most már értem, hogy miért nem emlékszem semmire. azért, mert az egész egy nagy katyvasznak tűnik, ami nem áll össze a fejemben. biztos, hogy hülye vagyok hozzá. (olvasni elemzést.) valami homályosan dereng, hogy halál meg horizont meg holdfény meg mintha erre még rávetítené a Bibliát is, mert fel vélek benne fedezni bibliai nyelvhasználatot, de helyenként tényleg azt gondolom, hogy ez egy önkényes katyvasz. például itt:

- Milyen a vízfogyasztásod mostanában?
- Végeztem ezzel az egésszel.
- Igazán?
- Ó, igen! Elhatároztam, hogy letérek a tiszta erkölcs és absztinencia ösvényéről, és az egyéniségemnek megfelelő teológia felé veszek irányt. Mostantól csak a Michelin-útikalauz és az Orient Expressz számítanak... az effajta dolgok.
- Éltem már én is úgy, mint Marci Hevesen.
- A Marci! Jó fej volt?
- Sosem találkoztam vele személyesen. De nagyon jó barátom lett a nő, akivel megszökött.
- Gondolom egy-két fogásra megtanított.
- Csak olyasmire, amit ő is urától és parancsolójától tanult.
- Ez a Marci Hevesen nem futott véletlenül Arábia Sejkje néven is?
- De igen. Anyja minden idők egyik legnagyobb hastáncosnője volt, apja pedig az egyik utolsó falubölcse.

Na ez az, ami az én értelmi képességeimnek már sok. Aztán valami randomnak látszó (defeltehetőleg nemaz) módon visszajutnak az absztinenciához, de az egész olyan önkényesnek tűnik. Felfogom, hogy a közmondásból nevet csinált, de mi a tökért hivatkozik erre a fazonra, ha nem is ismeri rendesen és utána is hetet-havat tud csak összehordani róla, ami éktelenül nagy hatalmasnagy paradoxonnak néz ki. Gondolom ez sem véletlenül, de egyelőre nem fogom fel, hogy mit akar ezzel Pinter.

a nap eredménye, hogy kábé 5 év után végre sikerült elolvasnom a Búcsú a fegyverektőlt. tizedik osztályban szerettem bele, amikor az országos kompetenciamérés első szövegértési feladatában a regény legelejét kaptuk meg és lábjegyzetben meg volt adva, hogy ez bizony ebből a regényből van. nagyon olvasnivaló a szöveg, szórakoztató is tud lenni meg gondolkodtató is tud lenni, a Catherine-Frederic párbeszédek meg eléggé fel tudtak húzni. szerintem ami a legvége előtt van. az sem nagy idill ám a két szerelmes között, én sokkal inkább rosszul voltam attól az irányvesztettségtől, kiüresedéstől, hazugsághalmaztól, tettetéstől, amit ők ketten levágnak. attól, hogy iszom drágám, az orvos úgyis azt mondta, hogy igyak csak, nehogy túl nagyra nőjön a gyerek. francokat romantikus idill az, sokkal inkább a modern fíling paradicsoma.

sajnos Catherine-től végig a falra másztam. ő volt az egyetlen a regényben, akitől aztán tényleg. (leginkább a beszédstílusa miatt.) de szerintem ez nem baj. sőt, nekem kellett is ez az elborzadásélmény, hogy az ő alakján keresztül azt érezzem, hogy mennyire egy mórikált dolog ez a mi-már-házasok-vagyunk vonal. és szerintem ami Catherine-nel történik, az nagyon hasonlít ahhoz, ami Henry-vel történik, és szerintem nem kell direktbe vennünk azt, amit ő csinál, hanem szerintem az sokkal inkább egy kódolt valami. szóval mondjuk azt, hogy azon nyafog, hogy a terhességtől mi történt a szép alakjával (ami például eléggé idegesítő így önmagában), azt nem olyan szinten kellene feltétlenül kezelni, hogy de egy liba ez a nő, hanem legalább egy lépcsővel feljebb, hogy nemkívánt torzulás (mint ahogy a háború is olyan mint egy nemkívánt torzulás) stb.

szóval szerintem Hemingway igencsak jól megírta ezt, látszik, hogy nem egy kicsit megbütykölt memoár ez, hanem határozottan művészi igénnyel elkészített szöveg. sok-sok jó húzása van, és elég sokszor fel is kiáltom olvasás közben, hogy jajdejó, és ilyenkor nem a háborúnak örültem, hanem annak, ahogy meg van írva a szöveg. nem tudom, mennyi ebben a fordító Örkény István érdeme. de az a lényeg, hogy szeretemregény.

néhány napja elhatároztam, hogy lefogyok - az elmúlt egy évben körülbelül ötezredszerre. ezt tegnapelőtt sikerült alaposan megkérdőjelezni egy partiétrenddel, de ma odáig vitt részben az elhatározásom, részben valami egészen más iránt érzett dühöm, hogy két és félszer annyi fitness.videót végigcsináltam, mint amitől két napig izomlázas szoktam lenni, úgyhogy már várom, hogy milyen lovely lesz holnap... amikor is illene szintén mozogni. karomlában már most fáj, de az lesz az igazi, ha a hasizom is rákezdi. nembaj, a mozgást egészen igénylem, ha éppen nincs egyetem meg kialvatlanság.

nem is emlékszem még olyan nyáriszünetre, ami ne a nihil érzésével indult volna. hát ez most nem úgy indul. ez most olyan, mintha egy tavaszi szünet lenne (leszámítva, hogy rohadtmeleg van, bejönnek a lepkék és a hőmérsékleten veszekednek a szülők). valószínűleg jóval nyugodtabb lennék, ha legalább tudnám, hogy miből akarom írni a szakdolgozatomat, de nem tudom. mától egy hónapra bezár a könyvtár, úgyhogy vettem ki mindenféle abszurd drámást, ami szóba jöhet meg érdekel. egészen eddig el voltam kényeztetve, mert mindig magától került elém valami téma, ami megragadott. (víz és vertikális mozgások Poe-nál, mint a Város a tengerben-ben; a legelborultabb ötletem az volt eddig, amikor az Elégia egy falusi temetőben-t néztem össze mindenféle hagyománnyal; de írtam az Égi mező locusának meghatározó jellegéről is; aztán meg kibontogattam egy hegyről le - hegyre fel találkozást; foglalkoztam a szerepjátszás kérdésével, amikor úgy olvastam Csehovot, mintha Shakespeare lenne; meg belekezdtem már egy olyan elemzésbe, ami a kalandidő kronotoposzába rakna bele egy Puskin-elbeszélést; sőt, most legutóbb a határátlépésekről írtam huszadik század eleji ír drámákban, de egyszerűen nem jön az ihlet. azt tudom, hogy ez a határátlépéses dolog ez nagyon érdekelne (meg a találkozások is meg a szerep vs. identitás dolog is), meg az gondolom látszik, hogy a tér jelentősége úgy általában érdekel, de ami nem megy az az, hogy találjak hozzá konkrét irodalmi művet. és pedig ez mindig fordítva szokott lenni. olvasok, aztán megtalál a téma annak kapcsán. ez így fordítva félek, hogy nem fog menni. mindenesetre ami egy ideje már érdekel az a szobabelsős abszurd, abban is az olyanok, mint a Székek meg a Játszma vége helyszínei, szóval arra gondoltam, hogy nekiesek szisztematikusan a Pinter, a Beckett meg a Ionesco életműnek... meg szeretnék mellé Albee-t meg Genet-t meg... Mrozeket is olvasni, aztán... naszóval itt a nyár hol a nyár. (mert közben meg dolgozom néhány projektben is.)

ablak

apám szerint két borzasztó állapot állhat be ebben a lakásban.
a) hideg van
b) meleg van

anyám szerint százezer borzasztó állapot állhat be ebben a lakásban. ilyenek, hogy rendetlenség van, kosz van, nincs felteregetve, nincs kivasalva, nincs itthon a gyerek, nincs itthon kaja, nincs itthon kávé, nincs elmosogatva, satöbbi, meg az, hogy nincs kiszellőztetve.

ennek következtében leggyakrabban kétféle borzasztó veszekedést hallgathatok végig.
a) télen: ne nyisd ki az ablakot, mert bejön a hideg. dekinyitom, mert áll a levegő.
b) nyáron: ne nyisd ki az ablakot, mert bejön a meleg. dekinyitom, mert áll a levegő.

szeretem a tavaszt és az őszt.

ide bevágnám a legborzasztóbb Poirotfilm-jelenetet, ha megtalálnám, de annyira be vagyok tojva a keresgélés közben, hogy szerintem képtelen lennék végignézni.