2013. július 25., csütörtök

a leszekség és a vagyokság afférba kavarodott. ez így körülbelül pontos. a fejemben is ez történik. egyrészt tisztában vagyok a vagyoksággal, másrészt működik a leszekség illúziója is.

2013. július 23., kedd

olvasok egy könyvet, amit egy nő írt és most jöttem rá, hogy igazából ha lehet választani, akkor ne már, hogy nekem kelljen mosogatni, főzni, mosni, takarítani, vasalni, bevásárolni, amíg mellettem egy férfi teljes lelkibékével tévét néz. most először jutott eszembe, hogy lehetne ez másképp is. na persze nem néz mellettem férfi teljes lelkibékével tévét, vegyük úgy, hogy elméletileg mondtam.

2013. július 21., vasárnap

több. időt.

a "színiegyetemista-leszek" korszakom újabb fázisa a beijedés. nem tudom, hogy ez érzés-e vagy gondolat, de egy kicsit már elkezdett feloldani a nyár ahhoz, hogy a hogy-leszek-én-kész-holnapra-ezzel-a-sok-efóesselnél mélyebb gondolataim legyenek.
több. időt.

2013. július 20., szombat

felráz? ezt a szót használtam? ha elkezdem összeszámolni az embereket, hányan neheztelhetnek rám joggal vajon öt alatt maradok? eddig azt hittem, egy ilyen ember van. most van nyár, a szobámat már kipucoltam, maradt is kis időm szétszedni magamat.

2013. július 18., csütörtök

kíváncsi vagyok, lesz-e olyan, hogy metonimikus viszonyba kerülök az allergiámmal. fogom-e valaha azt érezni, hogy meghatároz. ma azt éreztem, hogy sakkban tart. rávett például arra, hogy átmenjek a szemben lévő gyógyszertárba, ne vegyem fel a gyógyszerész morgását (hiszen ez nem a Homecare Pharmacy, 1006 Woodward Ave., Beloit, hanem ez Magyarország, ahol se kedv se ok a kedvességre) és vegyek egy szemcseppet. de nem állhatott az utamba, egész délután takarítottam, bármennyire is vacak volt és közbetüsszögtem és szállt a por. de most már majdnem teljesen rend van.

2013. július 16., kedd

bár pont fordulatosabb időszakon vagyok túl, kicsit engem is meglep, hogy ehhez képest milyen gyorsan adaptálódni látszom, de egy ideje mégsem lakom máshol, mint a jéghegy csúcsa, és van egy-két (nem sok) felszabadító élmény, ami ezt felpiszkálja. ma például gondoltam, belenézek ebbe a Terápia c. sorozatba, na, az igazi felpiszkálós, jó ötlet volt. többször éreztem azt régebben, hogy egy helyben toporgok személyiségfejlődésileg, de most úgy érzem, hogy van egy út, amit megtettem, és az, hogy ismerős helyen járok, az nem azt jelenti, hogy eltévedtem, hanem azt, hogy vannak dolgok, amikhez érdemes visszatérni. és ez azt hiszem, jó, és örülök neki.

2013. július 15., hétfő

kis YA

megnéztem a The Perks of Being a Wallflower filmet. körülbelül az a pressure volt rá, mint a Twilightnál, csak más előjelű: túl sokat emlegették ahhoz, hogy el lehessen menni mellette. azt gondolom róla így fél perccel a film vége után, hogy bizony nem rossz, de nem tudom nem kritikusan nézni, és talán azért elbírna még mínusz néhány klisét. szoktam mondani, hogy nem nézek túl sok filmet, de nekem ebből a nézésből az jött le, hogy van néhány kapaszkodó, talán műfaji sajátosság?, amit a készítők nem mernek elengedni. elég sok mindent elég ügyesen a homályban tudnak tartani, de zavar az, ha a film közepén meg tudom mondani, hogy az egész filmből, aminek a felét ugye még nem is láttam, mi a legemblematikusabb rész, amit a végén vissza fognak hozni, és lám vissza is hozzák. lehet, hogy most teljes tájékozatlanságomról teszek tanúbizonyságot, de mintha pont Chbosky ment volna Greenel fej fej mellett tavaly az amerikai YA irodalomban, és nekem, így nem célkorosztályként, hanem huszonévesként, pont azért izgalmasabb a Looking for Alaska mint ez a Chbosky-sztori, mert Green azt mondja, hogy nem jön vissza az emblematikus rész, nem vagyunk a mesében.

2013. július 10., szerda

alvás helyett megnéztem a Római vakációt. (yifa!) láttam már egyszer régen, tényleg régen, de most hogy az Orlaiék kitalálták, hogy ezt is megszínpadosítják, eszembe jutott, hogy újra megnézzem. múltkor szinkronosan láttam, ez szinte teljesen biztos: nagymamám hívott fel telefonon, hogy lesz a kedvenc filmje a tévében, a tévében pedig minden szinkronos, illetve akkor még biztos, hogy minden szinkronos volt, amihez én hozzáfértem. nem nézek elég filmet, hogy ez ne csak egy benyomás legyen, de hát amit itt Hepburn és Peck csinálnak, az valami ijesztően jó, és nagyon sok ezen múlik. az egy dolog, hogy Peck még ebben az anyagias borzasztó fráterben is vonzó, de hát ez független attól, amit színészileg lenyom. ebbe a filmbe attól kell belehalni, amit ez a két ember művel, az élesíti igazán be a helyzetet. (nem a sztori, nem Róma, nem a vígjáték, hanem a színészet.)

2013. július 9., kedd

a múlt héten egyik éjszaka azt álmodtam, hogy látok valakinek a karján egy nagyon csúnya, ijesztően torz fejű játékbabát, aminek az egyik szeme egy üres karika, a másik pedig egészen amorf, kis ponttá van összehúzódva. ránéztem, és ijesztő volt és a következő pillanatban elkapta a a bal kézfejemet, igazi volt, és belemélyesztette a körmeit és valahogy az arca is megmozdul, gonoszan, vigyorra, bőgésre, nem tudom, és fáj a kézfejem. snitt és következő képkocka az, hogy fölnézek és Garas Dezső mosolyog le rám jóságosan, megnyugtatóan.
én se amorf gonosz csecsemőkkel, se híres halott színészekkel nem szoktam álmodni. és akkor én aznap délután bementem egy bizottság elé és előadtam, hogy Harold Pinter és honnan jön a fenyegetés és ezdemilyenjó. kevesebb rémálmot, több Pintert. ha én egyszer színiegyetemista leszek... hopp ja izé -- hát így teltek az utóbbi napok.