húdeszívás

hát beírtam a keresőbe a youtube-on, és aszongya ez nekem az első 10 másodpercben, hogy Michael Gambon, David Thewlis, hát ez rohadtnagy szívás, hogy lesz itt Ivanov. (lesz, mert muszáj.)

Juliska háromnegyed tizenegykor Endgame-mel a kezében próbálja kihessegetni az ezévi első beszabadult legyet, ami az istenért nem akar kimenni. még jó, hogy a kilencedik szimfóniának frajde sönerestül vége lett már vagy fél órája, mert úgy még groteszkebb lett volna. (a légy köszöni nem tudom, hol van épp, de az ablakot becsuktam.)

különben meg nemtudohányadszorra-de-minimum-három elolvastam az Endgame-et, mert annyira ráérek, és ha nem vigyázok, mindjárt rákeresek youtube-on is, van egy rakás félrerakott Beckett-videóm, hogy majd megnézem, ha ráérek, és most aztán annyira nagyon ráérek, mert az Ivanov az miaznekem, jesszumpepi. de holnap muszáj lesz Pintert is olvassak, holnapután meg a Sirályt, roppant jó, rajtam fog röhögni az egész konferencia. mindkettő.

viszont az endgame az tökügyes. még mindig tökügyes.

a-ha!

egyedül Lvovot nem értettem!

"The self is made out of incomprehensible wheels. It is split, each half corresponding sometimes to different characters: for instance, the 'infernal couple' Ivanov-Lvov, where the latter is only the prefiguration of the former, ten years before. The dramatic wheel of the play is Lvov's hatred for Ivanov, in whom he sees a hated father-figure, an obstacle to Anna's recovery as well as to his own Oedipal desire for her. A divided self is even a scattered self, whose explosion we witness when Ivanov blows his brains out." /Patrice Pavis: Ivanov: the invention of a negative dramaturgy/

első ránézésre bizonyára lökött vagyok, hogy Hamlet-tanulmányt olvasok az Ivanovhoz, valójában viszont fenntartom, hogy nem vagyok az. és ami tökjó, hogy ez a tanulmány lényegében öngyilkosságként kezeli Ophelia és Hamlet halálát is, úgyhogy engem mostmár senki nem piszkálhat azzal, hogy honnan szedem, hogy Ophelia nem véletlenül pottyant a vízbe őrültében, mert nem csak én találtam ezt ki.

variatio delectat

megint csak azt írom le, hogy mennyire nagyon ideges vagyok a tanszéki konferencia miatt. és azt sem nyugat meg, hogy akikkel együtt szerepelek a programban állítólag a tédékások meg szóval biztos mind nagyon benne van abban, amiről beszélni fog. én meg, hát basszus. meg tudom ezt csinálni 4 nap alatt???

jézuskrisztusszűzmária. megvan a végleges program a Csehov-Tolsztoj konferenciához, én meg két éve nyúltam hozzá utoljára ahhoz a dolgozathoz. fürdés közben megpróbáltam összeszedni a Puskint, és azzal már csak az a teendő, hogy megnyirbáljam, mi fér bele a negyed órába, amit kapok, és mi nem. de ez egy pepecsvacakbonyolult dolog lesz, én meg megint nem alszom ki magamat rendesen. szóval délutántól mint az állat bele kell vetnem magamat abba a tömérdek jegyzetbe, amit az Ivanovból már produkáltam... és maga a témám is akkora, mint a világegyetem, szóval ott is nyirbálósdi lesz... de azt meg is kellene írnom előre. és ott még az a magabiztosságom sincs meg, hogy lenne egy rakás szakirodalmam, mert az az egész hivatkozás nélkül saját kútfőből megy, és úristenkifognakröhögni. vagy ami még rosszabb, bele fognak kérdezni, hogy mik voltak a forrásaim. most meg hajnali háromnegyed kettő, és még mára olvasom a kötelezőt, fél kilenctől meg egyetem. tejézusúristen. tejézusúristen.

8 nap a Csehovig, 10 a Puskinig. és pont a jövő hétre kellenek a top-kötelezők (azaz Beckett, Csehov, Pinter...) és most már tényleg beadandók is. továbbra sem tudom elképzelni, hogy tudhatom én mindezt megcsinálni.

egy ponton túl persze már nem megy a tanulás, Puskinból pedig még mindig nem raktam össze semmi véglegeset, pedig vasárnapra be akartam fejezni. már vagy háromnegyed órája ezen a honlapon gályázom, annyira érdekes.

Jack Boyle, az ír Hjalmar Ekdal.

színház - le kell fogyjak - irodalom.

eddig szerencsésen megúsztam, hogy tudjak SP-ről annál többet, mint hogy énekes, és vitatott. bekapcsoltam háttérnak a megát a tévében, hátha már tudnak benne tisztán énekelni, és vannak érdekes dolgok, amit a felhozatal felmutat, de valahogy mindegyikkel van valami baj. ez a baj pedig gyakran az, hogy iszonyú intonációs hibákat csinálnak. és akkor sztárvendégnek meghívták ezt az SP-t. gyereket, ennek a fazonnak se hangja se hallása. külön vicces, hogy előtte elmondták, hogy évi 300 koncertje van, hát erre már azt sem lehet akkor mondani, hogy nem volt alkalma gyakorolni. ezt a borzalmat, jézusom.

Jézuskrisztus, mi az izécskécske történt a bloggerrel?

muszáj lesz betolni magamat a fürdőszobába. aztán az ágya. aztán aludni. aztán felkelni. zenélni. Bahtyint olvasni. utánahallgatni a norvégoknak. aztán műhelyóra. aztán hazamenni. aztán továbbgyúrni Bahtyint meg a többieket. főleg Puskint és Csehovot. ha meg tudom csinálni, hogy előadható állapotba hozok két konferenciaelőadást két héten belül (minden egyéb kötelezettség mellett), akkor az csodaszuper. de lehet, hogy inkább szupercsoda.

holnap Budapestre jön a legkedvencebb könyvem, a Sirkusdirektørens datter szerzője! sose gondoltam volna, hogy lesz ilyen!

mindenki, aki szerette és tisztelte...én úgy éreztem, hogy egy szabályos gyászmenet gyűlt össze az utolsó (budapesti) Ivanovra. egyértelmű volt, hogy a közönség nagy része nem először látta. és a Katonában nem szokott álló ováció sem lenni, nem tudom, hogy ez más utolsó előadásoknál hogy van, itt volt, nem is kicsi. aki sír az előadás levétele miatt, az nagyon sír, a többiek meg nem vesznek rá jegyet, valahol itt lehet a probléma. a én életem alakulásában nem kis részben játszott közre a Katona előadása.

ha a dvd-változat is számít, akkor kábé 19x láttam eddig az előadást. kétféle Annával, kétféle Szásával, kétféle Jegoruskával. Annával, aki előbb rágyújt aztán kérdez és Annával, aki vicaverza. sok-sokféle közönségreakcióval. angol felirattal. felirat nélkül. felirat nélkül szöveget könyvből hozzáolvasó angol diákokkal az előttem lévő sorban. elég sok különböző embert elvittem rá. lehet, hogy húszan is voltak összesen, akiket elvittem rá. nagyban közrejátszott abban, hogy az orosz modult választottam az egyetemen és nem a magyart (lévén a döntő ok az volt, hogy ha színházban akarok dolgozni, akkor ahhoz az orosz minor közelebb visz, mint a magyar). nagyban közrejátszott abban, hogy van egy TDK-kezdeményem az Ivanovból. nagyban közrejátszott abban, hogy megszerettem Csehovot. a helyzetemet nem egy Ivanov-idézeten átszűrtem már, mert húsz évesen mind hősök vagyunk... hiányozni fog.

megint utolsópillanatost kell játszani, pedig ehhez nem vagyok adrenalin-junkie. de fél kettőkor egyszerűen kidőltem a dráma fölött, úgyhogy most extrakorán bezavarom magamat az egyetemre olvasni, pedig be akartam menni délelőtt is, mert próbálnak az ifjúságis srácok. este meg az utolsó budapesti Ivanov van, aminek perszehogy el kellett jönnie, és perszehogy nem vártam én ezt, perszehogy. viszont közelebbre van jegyem, mint ahonnan általában néztem, és még ülő- is. fura, mert Amerika előtt láttam legutóbb, az több mint egy éve volt, hogyan fordulhatott ez elő. még a múlthetire sem tudtam elmenni, ma viszont programot mondok le miatta. közben a reggelim végére értem, úgyhogy itt a bejegyzés vége.

ühüm. ez az egész kaotikus. nyilvánvalóan és égbekiáltóan több idő kéne. égbekiáltóan és nyilvánvalóan kéne több idő. ide.

oázis

délután 4 körül hozzájutok a napi első kávémhoz. mostanában nem sikerül rögtön elaludni, de ettől még az ébresztőóra ugyanolyan korán ébreszt. csináljak Csehovot a Puskin mellé, remek, van rá két hetem. nem egy hülye ötlet az az időnyerő, kár, hogy nem létezik.

micsoda dolog, hogy nem vettek fel a színműre tavalyelőtt. mondjuk csomó minden másképp alakult volna ha felvesznek valószínűleg, például nem színházaztam volna kint az USÁ-ban, de hipotézis nem valóság, úgyhogy azt nem tudom, mi lett volna helyette. mert a dolgok olyanok, hogy ha valami nincs, akkor valami más meg van. ahhoz, hogy legközelebb felvegyenek, legalább három dologra szükség lenne: nagyobb olvasottság, több nyelv ismerete, és egy valag pénz a tandíjra. nembaj, Juliska úgyis kos, megy fejjel előre.

akárhonnan is nézem, valahogy mindig az jön ki, hogy ez túl sok, és ennyit nem lehet. és nem dilettáns szeretnék lenni. összeültünk néhányan, és remélhetőleg lesz belőle valami klassz dolog. a neten meg fut egy másik izgalmas project, méghozzá itt: http://the24project.tumblr.com/

szóval angolosoknak egy must.

вот это да! azon dilemmáztam, hogy színházat nézzek-e felvételről vagy valamelyik kötelezővel foglalkozzak. Volpone az mtv videótárban!

- halló.
- szevasz, gyuszi vagyok.
- szevasz. mi van?
- csak azért hívlak, hogy tegyél már rendbe.
-

14:40-es rövid

nem érdekel, mondom, de miért nem érzem így. önérzet és önundor, elvek és nemértem-érzések. inkább bevágom magamat az ágyba és belealszom a tanulásba.

najó, dobjuk föl a napot!

olyat csináltam, amit nem lett volna szabad. mostanában klasszik rádiót (is) hallgatok, szóval fogtam a Carver novelláskötetet, amit már kivenni sem lett volna szabad a könyvtárból, és a klasszik hallgatása közben a Kossuth tértől elsétáltattam a kampuszig, beültem egy kávézóba és szépen elkezdtem olvasni. persze az Oblomovhoz még mindig nem nyúltam hozzá, dehát ma csak jár ennyi!

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

péntek 13, ami úgy kezdődik, hogy nyakba kapom csőstül a szódavizet, állítólag mert nemrég volt húsvét. majdnem elküldtem őket búsba. fél órát a hajszárító társaságában, mert persze nem otthon, vizesben hazamenni, no komment, karácsonykor épp elég volt betegnek lenni, nem kérek megfázást. önpusztító életmód, és még be is rágtam annyira magamra, hogy kivitelezzek egy korgógyomros napot. széthullik minden. azt kezdem érezni, hogy már mások sem becsülnek meg. hogy három év sikereként körülbelül annyit könyvelhetek el magamnak, hogy sikerült belenevelnem mindenkibe, hogy én nem számítok, én nem érdemlek semmit, és különbenis jobb az életed nélkülem, hogy elégtelen az, ami én vagyok. nem akarom elhinni. csak helyre kéne tenni az önértékelésemet, akkor talán mások is emberszámba vennének.

hajnali kettőkor kilépek a kádból, hogy úristen, nincs mit szeretni bennem. a magánéletem kábé a nulla szintjén mozog, a barátaimat elhanyagolom, szakmailag nem tudom teljesíteni azt, amit elvárok magamtól, frusztráltságomban csokit eszek meg mert húsvét volt, azért is csokit eszek, mást nem is eszem sokat, mégis egyre kövérebbnek és gusztustalanabbnak érzem magamat, reggel tanácstalanul állok a szekrény előtt, ha nincs fölvehető állapotú fekete pólóm, mert a többiben már utálok emberek közé menni, mert látszik, hogy milyen kövér vagyok, de azt is utálom, hogy depimanónak néznek, ha folyton feketében vagyok, frusztráltságomban mégtöbb csokit eszem, attól még rosszabb lesz a helyzet, már lassan nem vagyok képes még ennyire sem motiválni magamat, csak az akaraterőből futom újra a lefogyok-fennmaradok-elolvasom-megtanulom köröket, és egyre csak egyre nem jön össze. megfogadom, hogy elmegyek sportolni többet, de annyira fáradt vagyok a tanulástól, hogy nem bírok, akkor még amiatt is önvád. ha ma nem megyek el este megpróbálni kikapcsolódni, akkor rossz lesz, mert tényleg rohadtul csak egyedül vagyok mindenhol (ti. társaságban nem tudok kötelezőt olvasni), ha elmegyek, akkor rossz lesz, mert tudom, hogy a Oblomovot kellene olvasnom, de egyébként is ki kéne aludnom magamat. biztos én vállaltam túl magamat, de más ennyit röhögve elbír, biztos rosszul csinálom, biztos rosszul csinálok mindent mindent mindent, ilyenkor mi a tököt kell csinálni? (tudom aludni, de hát nem vagyok képes úgy beülni egy órára, hogy nem készültem fel és nem azért, mert tojok rá, hanem azért, mert nem jött ki időben. nem vagyok képes. és ilyen miatt lógni meg szintén egy lárifári dolognak tartom, ilyenkor mi a tök van?)

nem tudom, mit gondoljak magamról, de azt tudom, hogy visítani van kedvem, sőt már délután ahhoz volt kedvem, és ez csak az első nap volt a szünet után. biztos egy szarfej alak vagyok, akiben nincs tapintat, de azért igyekszem nem másokon, hanem inkább csakúgy levezetni az összes kibkva feszültséget, de őszintén szólva most tényleg visítanék egyet, mert ez most sok. az is sok, hogyha bebukom a Csehov-konferenciát a Puskin miatt. az egy dolog, hogy nyafogok a sok munka miatt, az meg egy másik, hogyha olyan sokmunka miatt nyafogok, amit teljesen hiába ütemeztem be az időmbe akkorra, amikor egyébként is kibkva sok másra kéne időt fordítsak. most inkább befejezem holnapra a ötödik drámát, tudniillik fél 2 van, és 7 óra múlva kezdek reggel, és a francnak hiányzott ma csinálni azt, amit vasárnapra ütemeztem be. ja, és holnap 4-ből 3 órámon fogom lusta fasznak érezni magamat. és tudom, hogy a szakmaiság nem fontos a boldogsághoz, de momentán az életem a hízást meg a családi körben levést leszámítva gyakorlatilag nem rendelkezik egyéb területtel, és különbenis ez az én blogom, szóval hadd rinyáljak már egy kicsit, ha épp emiatt vagyok szétverem-a-billentyűzetet-ha-nem-fejelem-le-előbb-mert-bealszom-a-fáradtságtól állapotban. nagyobb bajom meg nagyon szeretném, hogy ne legyen.

I've got another confession to make.

oké, szóval itt jövök egyfolytában azzal, hogy tanulni tanulni tanulni, de közben elő szokott fordulni az is, hogy zenét hallgatok. sőt, ennek a komisz kisöccse is, hogy videó is van a zenéhez. (tegnap hajnalban például meghallgattam 5 egész Bach cselló szvittet, miközben a Schmid tanulmányt olvastam (újra). és azt hiszem miközben a Nemesi fészket olvastam, valahogy muszáj lett két egész Foo Fighters koncertet lenyomni... és előtte valamikor kétszer végighallgattam Leonard Cohennek a Songs from a Room albumát is meg Lou Reedtől a Berlint meg a The Bells-t, de ez utóbbira szinte egyáltalán nem lehet tanulni. na persze mert a többi meg kimondottan tanuláshoz lett kitalálva... (raktam be relax cd-t is, az volt az egyetlen, ami tényleg háttérzene.) és mondjuk a Berlin az tényleg olyan, hogy belenyom az ülőalkalmatosságba, ha rendesen odafigyelsz rá meg a szövegére, de ha nem, arra egészen lehet olvasni.

Én sosem voltam Nirvana-fan, pedig próbálkoztam szeretni még középiskolás koromban, de igen egyszerű fülecskéimet bántotta, ahogy Kobain nyafog, ráadásul valami unplugged album volt, a szövegig nem jutottam, szóval nem tudom, untam. És lövésem se volt arról, hogy valahol ott dobol valami bácsi, aki majd néhány év múlva, amikor meghallgatom a második vagy harmadik Foo Fighters számot inspirálónak tűnik. Szóval valahogy júniusban, amikor épp nemtudomhányadszorra a Queenre voltam rákattanva, akkor May beugrott Foo-ékhoz valamit játszani, és az nem volt rossz, de nem néztem bele túl sokk FF videóba utána. De aztán valahogy ősszel vagy télen meg ismerkedni volt kedvem a dologgal, és akkor megnyitottam youtube-on valami nagy nézettségű FF videót a találati lista tetején, és ez volt a Walk, amiben Grohl azt visítja nem tudomhányszor, hogy I never wanna die. És arra még képanyag nélkül is ki lehetett szakadni a korlátaim közül, de kerestem hozzá egy videót. És akkor jöttem rá, hogy ez a csávó nagyon inspirálóan ad elő. És akkor elkezdett érdekelni, hogy milyen számokat csinál ez még. Most körülbelül ott tartok, hogy azt gondolom, hogy zenészként (játszik két hangszeren és tud énekelni) és előadóként tetszik, amit csinál, zeneileg is tetszik (szóval jó zenék), de a tartalomba még csak most fogok apránként belekukkolni. Ez alatt azt értem, hogy rendesen megnézni a szövegeket meg megnézni, hogy milyen ember maga az ember, lehet-e arra is felnézni, aki, vagy csak arra, ahogyan a zenét csinálja. Igazából azt is simán el tudom képzelni, hogy valamit szív, mert a zenészek általában azt szokták, és sokszor attól csinálnak állatijó dolgokat. De nekem a zenében az a furcsa, hogy nem kell hozzá semmit szívni, mert ha jól van megcsinálva, akkor önmagában is tudatállapotmódosító hatása lehet. Ezért nem is tudom eldönteni, hogy egy bármilyen zenész, aki high on zene épp, az szívott-e valamit vagy csak zenél. Najó, szóval lényegében csak azt akartam mondani, hogy itt van egy videó, ezt néztem meg, miután tetszett a Walk csak audióban, aztán hátha másnak is tetszik.

no para állapot, holnapra megvagyok a kötelezőkkel, két bosszúdráma a reneszánszból, mindkettő sokszálas cselekménnyel mégtöbb hullával, 18 oldal jegyzetem lett belőlük... és csütörtökre kell 5 dráma, amiből hármat már olvastam, de kettőt fel kéne frissíteni és egy, amit még nem... meg a két absztrakt meg az Oblomov... látható, hogy ez a nemtudomhányadik blogbejegyzésem, ami erről szól, de ez is tölti ki az időm legnagyobb részét, tényleg stresszel kissé. közben meg nekilátunk egy új projektnek a színjátszósokkal csütörtökön, és oda sem mehetek készületlenül... és közben plakátot csinálunk az ifjúsági programos előadáshoz, bozse moj bozse moj, és ez mind mind csak szakmai stressz, de közben meg van bennem egy rakás elfojtott félelem is, ami egyáltalán nem szakmai.

hajnali háromnegyed 6 múlt, kint már világosodik, és sikerült kipréselnem magamból egy nagyjából-kivonatot. már csak el kell olvassak rohadtsok szakirodalmat vasárnapig, belefirkálni a változtatásokat, és akkor lehet, hogy még össze is jön a dolog. de mi lesz a többi teendőmmel?

úristen, hogy fogom én ezt megcsinálni

márpedig én ezen a konferencián elő akarok adni. vasárnap estig kell az előadásomból egy kivonat, max 1200 karakter. csakhogy nincs kés előadásom. van a fejemben egy rakás dolog meg ötlet, de még nincs meg a struktúra, csak egy körülbelüli irány. ráadásul van egy rakás irodalomelméleti termini technici, aminek utána kéne olvasnom, mert nehogy olyan szót használjak megint, amiről kiderül, hogy valamelyik irodalomelméletben valaki valami másra használja. és ezeknek az oroszoknak aztán van szakirodalmuk meg Bahtyinjuk meg minden. Wolf Schmid is annyi forrást feltüntet egy kis tanulmánykájában, hogy csak nézek, hogy hogy fogok én nem kapufákat lőni és különbenis, hogy fogok beleférni 15 percbe. szelektálni, mindig csak szelektálni, és közben már csak 2 napom van elolvasni három drámát és leadni valami Macbethes absztraktot (az Oblomovhoz természetesen még mindig nem nyúltam hozzá). tejézusúristen, fog ez nekem menni?

TSA

Mutatok valamit abból, hogy miféle dolgokat csinál a TSA Beloitban. Csináltam velük egy miniworkshopot. Szívesen megnézném, mit hoznának ki a játszóim abból, ha csinálnánk mi is Fórum színházat, de lehet, hogy ehhez nagyon nyitottság szükséges, mint ami a magyaroknak van. Például azt nem tudom elképzelni ebben a közegben, hogy beültetnénk egy kortárs közönséget, aztán felfednénk a gyenge pontjainkat közösen.

nutcracker

na ezt megint jól megcsináltam. mert itt volt egy hét tavaszi szünet, aztán mégis úgy állok, mint akit a kutya szájából húztak ki, és persze vasárnap találom ki, hogy nekem szerdára el kell olvasnom a Spanish Tragedy-t meg a The Revenger's Tragedyt, és persze miután befejeztem a Nemesi fészket, a Spanish Tragedy-nek csak a feléig jutok, de közben 6 oldalt teleírok persze, mert attól minden gyorsabb lesz. és aztán még arra is rájövök, hogy csütörtökre meg el kell olvassam a Hazatérés Dániába című Hamlet-adaptációt és le kell adjak egy absztraktot abból, hogy miről fog szólni a Macbeth-szemináriumomra beadandó beadandóm. persze még csak annyit tudok az egészről, hogy a "megnyerő Machbethről" szeretném ha szólna, ami már önmagában majdnem oxymoron, és úgy rémlik, hogy Shakespeare sem partner szöveg szintjén ebben az interpretációban, de hát akárhogy nézem, ha én ezt meg akarom rendezni, akkor olyan szempontból érdemes hozzányúlni, hogy Macbeth megítélése ellentmondásos legyen, az nekem nem elég, hogy Malcolm és Donalbain beijed és ezért lapít, nekem ennél több kell, ha ma ezt színpadra akarom tenni, és nagyravágyó vagyok, úgyhogy meg szeretnék próbálni egy olyan beadandót írni, ami a megnyerő Macbethről szól. hálistennek vasárnapra mégegy absztraktot le kell adjak, azt konferenciához, és már rég újra kellett volna olvassak hozzá két szakirodalmat, és ez így össze lesz csapva, és az nem lesz jó. szerencsére akkor már majdnem kedd van, amikorra el kéne olvassam az Oblomovot. ami 600 oldal. amihez két hétre volna szükségem. ha nem jegyzetelek tele minden szabad felületet olvasás közben. és most mit csinálok? blogot írok. nem elhanyagolható tényező, hogy 9 perc múlva reggel 5 van, és nem vagyok álmos, de így el fog tűnni a hétfő is a procrastinationnel, most kicsit tényleg betojtam. pláne, hogy még ezeken kívül is van némi szakmai követelmény, aminek meg kéne felelni, csak meguntam sorolni. és közben my soul is painted like the wings of butterflies, mindenhol van az agyam, csak ott nem ahol kéne. hogy majd egyszer ha rá fogok érni elolvasom ezt meg újraolvasom azt, meg utánaolvasok amannak meg annyit zenélek, hogy elköltözik az egész neighborhood. arról már egy kicsit elkezdtem lemondani, hogy megtanulok csellózni meg bőgőzni meg rendesen gitározni, de nem azért, mert nem szeretném, hanem mert nem tudom, mikor lenne rá időm. pedig kedden az operában megint arra gondoltam, hogy én olyan szívesen lennék hivatásos zenész, de azt elég rég óta tudom, hogy ahhoz tényleg minden másról le kell mondani, és ez az, ami nem menne. ahhoz, hogy polihosztor legyél, szerintem újjá kell születni. nagyon sokszor. ha túl sok mindennel foglalkozol dióba zárt kis időd alatt, óhatatlanul belopózik a szakmaiságodba valami felületesség. és ezt kezelni kemény dió.

a Spanyol tragédiáról valami olyasmit hallottam, hogy kacifántos, és megint kicsit későn jöttem rá, hogy még 4 drámát el kéne olvasni a hétre, szóval magyarul szedtem elő, és hát még csak az ötödénél tartok, de szerintem ez komédia. legalábbis Szabó Stein fordításában. asszem ő csinálta a gempát rágok - suskát eszem fordítást a Doktor Faustushoz is. lehet, hogy angolul kéne olvasni?

"Melyik melodrámában van egy hajszálra ilyen jelenet?"

igen. örülök, hogy Turgenyev leírta ezt a mondatot a Nemesi fészekben. mert amit Varvara Pavlovna itt előad, az egyszerűen bicskanyitogató. először félrelép, adja az ártatlant, elhagyják, egy jó ideig nem találkozik egykori urával, közben születik egy kisleány, aztán a hölgyemény valószínűleg elhasználódik odakint Párizsban, és akkor beállít egykori urához, akinek addigra épp sikerülne újrakezdenie az életét, de nem, mert megy ez a nő, és érzelmileg megzsarolja, hogy vegye vissza, még beveti a cukikislányodkedvéért trükköt is, gusztustalan. és köszönöm Turgenyev bácsi, hogy 2 oldal után leleplezed, hogy ez márpedig nem azért van, mert te egy ilyen szörnyedvényt tudsz csak írni, hanem ezt itt most karakter.

egyébként a 19. századi orosz irodalom szinte elmehetne külön műfajnak. kertekkel meg fasorokkal meg titkos vágyakkal meg szerelmi vallomásokkal. legalábbis Turgenyevnek ez fixaideája lehetett, hogy ilyen nélkül nem regény a regény.

lehet, hogy take it easy-ben nem vagyok valami erős. amióta olvastam az óvodások játékáról, azóta mindennel összefüggésbe tudom szinte hozni. a játék attól játék, hogy nincs komoly tétje, hiszen csak játék. aminek komoly tétje van, arra meg rágörcsölünk, ha nem tudunk eléggé bízni abban, hogy nem bukunk bele. valami ilyesmire sikerült jutnom, hogy talán valami ilyesmiről van szó. mert ugye ahogy a félmunkákat sem szeretem... egyébként meg egyáltalán nem vagyok egy sztahanovista életvitelű valaki, és amikor épp karrierista leszek ha nagy leszek, akkor épp arra szoktam gondolni, hogy csak azért akarok karrierista lenni, mert ha boldogító magánélettel nem sikerülne kitölteni az űrt, akkor töltsük ki hivatással. ha valaki látott már engem főzni, az bizonyára azt is megérti, hogy miért a munka a kettő közül az egyszerűbb terep. ott a recept, megcsinálsz mindent pontosan, és akkor jó lesz a kaja. és azt is végig tudod, hogy a főzés ennyiből áll és ez ad egyfajta magabiztosságot. az emberi kapcsolatok nem recept alapján működnek, és nem is célom vegyészkedni velük. a viszonyokban egyszerűen csak benne kell mozogni. gondolom ösztönösen. (nem valami receptnek hangzik ez máris?) viszont így kisebb az önbizalom, nagyobb a tét. a családommal nagyon jó lenni, mert ők csakúgy szeretnek. nem vagyok velük gonosz se, de hát senkivel nem szoktam gonosz lenni. szóval nem teszek ellene és nem is szeretnék visszaélni vele. más emberekkel mintha nem lenne ez így, mert ennyi mintha nem lenne elég. sokszor gondolom azt, hogy valamit mindenképpen produkálnod kell ahhoz, hogy megszeressenek. és ha megszeretnek, akkor is folyamatosan meg kell felelned ahhoz, hogy ne dobjanak el. (de hát honnan a francból hozhat ilyen csorba modellt az ember lánya a társas kapcsolatok működésére, ha nem otthonról?) na és itt a tét: hogy eldobnak, ha rosszul csinálod.

viszont van egy másik fontos tényezője a tétnélküliségen túl a játéknak: hogy gyakorlás. tét nélkül szerezhetsz tapasztalatot, gyakorolhatsz be készségeket, hogy mire már tétje lesz a dolgoknak, legyen gyakorlatod, ergo legyen önbizalmad. na és itt a gáz. elég fiatal koromtól kezdve bőven volt alkalmam megtanulni szembemenni a tömeggel. mert nem egészen voltam olyan, mint ők. egy időszakban nagyon vágytam is arra, hogy olyan átlagos ember legyek, akit nem jegyeznek meg semmiről, csak aztán arra is rájöttem, hogy ez mégsem tetszik annyira. szóval a gyakorlófázist kicsit átugrottam (illetve persze még nem teljesen, mert még nem egy állandó munkahelyen ülök állandó közegben napi 8 órákat mint aktakukac, de némiképp hátrányban érzem magamat a velem egyidősökhez képest), és ha konvenciókkal nem értek egyet, akkor konvencióknak nem fogok behódolni, szóval ha tőlem azt várják, hogy "<3" jeleket rakosgassak az üzeneteim végére meg leírogassam ilyen-olyan ismerőseimnek, hogy szeretlek meg hiányzol meg izébigyó és azt várják, hogy én ilyen dolgokat úgy általában verbalizáljak, akkor azt várhatják, és akkor nézzenek érzéketlennek, ha nem teszem, de nem teszem. így is eléggé meg kell erőszakoljam magamat ahhoz, hogy egyes emailek végére a "puszi" szó odakerüljön, mert ettől is a falra mászok, de másnak meg tévképzetei lesznek rólam, ha nem írom oda, és általában akkor odaírom, ha olyan emberről van szó, hogy nem szeretném, hogy tévképzetei legyenek. (persze az én, aki puszit ír a levelek végére egy másmilyen tévképzet rólam.)

meg satöbbi, mert most már elkezdtem annyira elmászni a fősodortól a részletek felé, hogy meguntam a bejegyzésírást és egyébként is a kötelezőt kellene olvasnom, de nagyon.

úgyhogy pá, aztán remélem valami érdekes felfedezéshez a kedves olvasót is elvezeti a gyakorlójátékkal kapcsolatos néhány szócska.

van egy rakás amerikai ismerősöm, és viszonylag gyakran nézegetek bele abba az elképesztő mennyiségű fényképbe, amit a facebookon produkálnak, és egy kicsit arra is gondolok, hogy ha több párhuzamos életem lenne, akkor amerikai is szeretnék lenni. egyszer, ha lesz időm és nem fogok mást csinálni, újrakezdem a Merit Badges-t, és végig is olvasom.

vajon mennyire meghatározó, hogy "honnan jövünk"? szoktam néha azon gondolkodni, hogy ha nem csak azt nézzük, amibe közvetlenül beleszülettem, hanem több generációra visszamenőleg megnézem, akkor mennyire logikus az, hogy most azzal foglalkozom, amivel, vagyis bölcsészet tanulok. ismerek olyan embert, akinél voltaképpen teljesen logikus, hogy mennyire jó most szakmailag, mert nem tudom hány generáción keresztül "lexikontöltetelékeket" hozott a gólya, szóval egyrészt háttér szempontjából is logikus meg gondolom olyan szempontból is logikus, hogy kimondatlanul fellibbennek elvárások ezeknek a családoknak a sarjaiban. ez nyilván sokkal komplexebb annál, mintsem hogy itt három mondatban kielégítő magyarázatot tudhassak róla adni, ezzel a nyúlfaroknyival meg nem tudok azonosulni, mert nagyon általánosító, nagyon exklúzív és satöbbi, csak azt akartam mondani, hogy ismerek olyanokat, akiknél egyértelműen nagyon meghatározó.

én valami turmix vagyok. úgy általában hétköznapi harcosok turmixa. bár állítólag a színész-filmrendeő Várkonyi valami hetedhétországontúl távolságból a valakicsodámnak a valakicsodája volt, de az is lehet, hogy nem vér szerint, de ha igen, akkor is kivételnek számít. engem csak úgy hagytak menni az orrom után, hogy csináljam, amit szeretnék, szóval nyolcadik osztályos koromra már a legtöbb tantárgyból elindultam tanulmányi versenyen (még fizikából és történelemből is). és még nem tanulmányin is, mert voltam rajzversenyen is és nemtudomhány évig jártam a kerületi úszóversenyekre is (és egyszer még nyertem is), szóval tényleg volt itt minden és mindenféle kombinációban (11 évesen güzükeüzemmódban mentem végig nemtudomhány fordulóján a könyvtárhasználati versenynek, és majdnem lependerítettek Kecskemétre is országos matekverseny döntőjére is, de csak majdnem, szóval enyhén eklektikus volt a kép. és ez körülbelül prezentálja is azt a turmixot, ahonnan jöttem. a színház viszont magándili, arra nemigen találok precendenst, na persze, ha a Várkonyit nem számítjuk. irkálni még csak irkáltak az ősök, de biztos úgy volt ez régen is, mint ma, hogy "házi használatra" késülő versekkel igencsak sok asztalfiókköltő lehetett, persze nem kutattam utána. a kiadás körüli bizniszben nyilván volt némi pracent lobbi is, de hát nye znáju.

egyébként egészen kedvem van szottyanva arról írni, hogy melyik kicsodám honnan jött és mit csinált és ilyesmi, de nyilván nem fogom ezzel a world wide webet szórakoztatni, mert személyes. a szobámba sem engedek be bárkit.

tadadadamm!

és most kísérletet teszek, hogy a hitvány-haszontalan-csokoládézabáló lumpen állapotából áttérjek a hasznosba, úgyhogy miután a délután egyik felét már kihagytam, a másikat nem fogom, és kimegyek a levegőre és felülök a villamosra, és elolvasok mindent, amit valaha írtak.

hogyan olvass Eliotot

két órával ezelőtt:
najó, még előtte gyorsan megnézem, mi is a a World of Warcraft... (nem tehetek róla, hogy kíváncsi természet vagyok, van ez az online számítógépes játékos órám)

most:
hát legalább azon már nem kell gondolkodni, hogy mit egyek reggelire... most viszont már csakazértis Eliot. (meg mert tetszik, azért is. és a WoW meg nem annyira jó, mint a HoMM.)

annak ellenére, hogy elvből úgy gondoltam, hogy a hétfői Don Giovannit nem fogja überelni, azért eléggé tetszett a Traviata. csak az volt a bajom vele, hogy a cselekményt beáldozták. mert hát micsoda marhaság már, hogy apuka szívszakadva megy könyörögni a fia ex-rosszkislány barátnőjéhez, hogy hagyja el a fiát, mert a lányát csak akkor hajlandó feleségül venni annak a kérője, ha a tesó is otthon van. ez azért egy kicsit visszavett a dolgok komolyanvehetőségéből. egyébként viszont azt hiszem, hogy jobban tetszett, mint a Simon Boccanegra, a Rigoletto és az Aida - de lehet, hogy ehhez van némi köze annak is, hogy végigálltam, hogy lássak is valamit, és nem csak a szöveget olvastam, mint az előző három alkalommal nagyrészt, meg hogy tanítási szünetben voltam ott, nem tanítási hét közepén. szóval jó volt, de mostmár tényleg befejezem a Koktélpartit.

mit nem csinálunk a kiselefántból? nagyot.

bármikori felvétel is volt az, amiről a Don Giovannit néztük este, hát sokkal jobb volt, mint amit a évadban eddig láttam az operában. lehet, hogy az is különbség, hogy ez Mozart, amazok meg mind Verdik (és Mozarthoz hozzá vagyok kondicionálva, Verdi meg idegen terep), de hát ezen a felvételen minden nagyon rendben volt. szóval például jobban is énekeltek meg színészileg is jó volt meg tényleg minden. (mondjuk a sztorit először Moliére-től olvastam aztán meg Puskintól, és még össze is maszatolta a idő, szóval volt egy kisebb keveredés, hogy most mi, meg kinél hogy is volt ez.) 

az évadban ha minden a tervek szerint halad nézek az operában egy Traviátát meg a Macbethet, és hátha esetleg mégis visszamegyek következő évadban is. ki tudja.

viszont már rég aludnom kéne, mert délelőttől estig könyvtárazni tervezek, hóviharügyileg, és máris elkezdtem vérszemet kapni meg nagyelefántot csinálni, hogy hmm, roppant jó, akkor olvassuk végig az összes Belkin-elbeszélést újra, és globalizáljuk a témát, és keverjük bele a jó pásztorról szóló példázatot is és satöbbi, szóval javíthatatlan vagyok.

ha anyám megtudja, hogy komolyan hajnali ötig voltam fent amiatt, hogy megírjak egy szöveget erről a játékról, aminek egy oldal hosszúnak kellett volna lenni, de lett belőle három és fél (képekkel), akkor valószínűleg azt mondja majd, hogy nem vagyok normális, de egyáltalán nem. ennyire nem vagyok képes összecsapni valamit, azért ez elég borzasztó, mert mondjuk ez egy ilyen Zs-kategóriás beadandó. semmi haszna nem volt annak, hogy 8 órányit biztosan foglalkoztam vele. csak elvettem az időt más dolgok elől. szakdogának meg majd doktori disszertációt adok be, haha. de talán azért majd rendesen lehivatkozom, bár az aztán már tényleg nagyon sznob dolog lenne.