színház ma

Hazajöttem a Katonából meg a beszélgetésről, amit utána tartottunk a velem állítólagosan hasonszőrűek társaságát élvezve, és utána fél órán át kiabáltam itthon tehetetlen dühömben. A valóságnak egy kicsit jobban megfelel, ha úgy mondom, hogy levegőt alig véve jó hangosan rázúdítottam anyukámra az egészet, amitől fel vagyok húzva. Ezek a emberek akikkel állítólag hasonszőrű vagyok, azt sem tudták, hogy mi megy most az Új Színház körül. És aki tudott valamit, az se tudta a Dörner nevét. Pedig ekkora hördülések után, amit a színházi világ úgy ámblokk hördült Jiri Menzellel meg hasonlókkal megtoldva, ha valakinek csak a fél fülcimpája belóg a színházi világba, hát nem igaz, hogy nem tudja a Dörner nevét. És még csak nem is az volt, hogy basszus, itt van a nyelvemen. Wáhhhhh, nagyon ki vagyok ábrándulva.

Most hogy megjártam Amerikát, és volt alkalmam a színpad túloldalán tenni-venni, láttam embereket ott, akiket ambicionál a színház, meg láttam embereket itt, akiket állítólag ambicionál a színház, és azt kell mondjam, hogy nagy különbséget nem látok közöttük pedig a két színházi kultúra között rohadtnagy a különbség. Olyanról, hogy politikus színház én Amerikában egyáltalán nem hallottam. (De majd írok Alennek vagy Phoebe-nek, és megkérdezem.) Az van, hogy bevonzza az embereket a színház, mert imádják a hangulatát vagy szeretnek játsszani vagy szeretnek ott szórakozni, de itt stop. Még a pszichológiai problémafelvetésig el-eljutunk, de slussz. Mert ugye olyan varázslatos. Igen, de ez nem minden... A színház maga lesz a cél, ahelyett, hogy eszköz lenne.

Magamra is mérges vagyok, pont ilyen sültpontynak tűnhettem én is sokszor, nagyon kiábrándító lehetett az összkép, amit az "elkötelezett" csapatunk produkált. Tehetetlen dühben leledzem. És töketlennek is érzem magamat, és nem csak azért, mert nőből vagyok. Most nagyon nagyon nagyon határozottan érzem, hogy elkötelezett vagyok amellett, hogy színházban dolgozzak, nagyon motivál, az egyetlen dolog ami egyébként vissza szokott vetni az az a gondolat, hogy inkább röhögnöm kéne azon, hogy mennyire irreális jövőkép ez, mint sírnom. Hát ha itt sülthalkodom, akkor valóban irreális, gratulálok magamnak. De cakompakk irreális, mert hát úristen mi folyik itt ebben a országban. Kiabálhat az ember, amíg túl bírja ordítani a saját gyomra korgását, csak mi van utána. Mehet New Yorkba csinálni egy Squatot, ha esetleg nem döglik éhen vagy dugják be valami dutyiba ideológiai alapon. Hát meddig kiabálhat egy huszonéves, hogy nagyon fáj? Itt már olyan szinten megy a színházak ellehetetlenítése, hogy a Koltai év elején megjelent könyve, a színházparadoxon (még nem olvastam, mert elajándékoztam a saját példányomat Amerikában) kismiska lehet ahhoz képest, amit most kiadhatna. Jó, hogy még csak itt tartunk. Lehetnek nekem szép küldetéseim mint értékőrzés meg társadalmi vitaindítás meg megmenteni az ifjúságot a teljes elhülyítéstől, de hát ki a fittyfiritty vágna hozzám egy fillért is az ilyenért, hát ott dögölnék éhen valamelyik híd alatt, ha előbb ki tudja hova el nem távolítanának köveszélyes közterületbelakásért. Uramatyám már. Most szépen kiborultam.

És az sem lehet igaz, hogy az értelmiség is milyen mulya. Hát időnként a plafonon vagyok ettől is, például most. Lépünk mi is, ahogy a Köves mondja a Sorstalanságban. Mert az értelmiséggel bármit meg lehet csinálni. Majd kiabálják neki, hogy nem kérünk a kultúrmocsokból, és akkor lehet rá hüppögni, hogy ez nem kultúrmocsok, aztán megdobálnak sárral, de kenyérrel sem dobunk vissza, mert hát jaj, mi szellemileg fölötte vagyunk az ilyennek. Pedig bájbáj tudás alapú társadalom, ami név eddig tiszteletet parancsolt, arról is lehullik ez a formális hatalom, aztán nézzük meg, hogy funkcionál markológépként, mert attól jobb lesz a élet meg a világ mint a hülye kultúrától, zöldség. Üdvözlet a egyformaság korából.

És mint egy amatőr színjátszócsoport aktuális vezetője mégjobban kiborultam a saját felelősségem kérdésén. Kis lépés nekem, nagy lépés nekik, hogy megpróbálom kipöccinteni a társulatot a kabaré világából. Egy hajszálnyit lökök csak a dolgon, árnyaljuk egy kicsit a hangnemet, sokkal kevésbé, mint lehetne. De tudja a kedves olvasó, nálunk a társulatban egyelőre olyan szintű a Probléma, hogy hogy nézzen ki a díszletpénztárgép az asztalon, pedig nagyon durva kérdésekbe belenyúlhatnánk, név szerint a mai gazdasági viszonyokba. De inkább felkakaózzuk a jellemkomikumot egyelőre, ez is épp elég nagy kihívás, elemezzünk karaktert, ez is egy új dolog, miért vagyok ilyen telhetetlen.

Na, most hőbörögtem egy kicsit itt is, a holnap (szerda) délelőtti órámat meg olyan szinten detestálom és annyira nem vagyok képes ráhangolódni a házin feladatra, hogy inkább kihagyom az egészet úgy ahogy van. Ahogy a múlt héten már kifejtettem, egyébként is kritikán aluli az óra. Lehiggadok, és befejezem a Godot.