három hete minden csütörtökön erős kényszerem van az utolsó órám után bőgve átsétálni a Szabadság hídon, de ezt csak az elmúlt két héten tettem meg, és akkor sem lehetett bőgni, mert az utcán számos okból kifolyólag nem lehet bőgni, meg hát múlt héten volt egy olyan szépséghibája is a dolognak, hogy ott jött velem szembe az egész Critical Mass, és örültem, ha nem kennek fel azokra a szép zöld pilléreire a szabadságnak. ma meg felültem a metróra, és hazajöttem. nagyon, nagyon tetszett ma a The Love Song of J. Alfred Prufrock, volt egy egyórás szünetem, azalatt olvastam el a Károlyiban, és akkor még arra is gondoltam, hogy T. S. Eliotot szeretnék olvasni (van nekem hozzá egy első emlékem, red river, red river, slow flow heat is silence no will is still as a river still). aztán azon gondolkodtam, hogy most én már megint belelátom-e azt ebbe a versbe, ami foglalkoztat, és aztán kiderült, hogy bár minden szót értettem, elég rendes tévképzetek maradtak a dologban. ettől még olyan a vers, hogy változatlanul foglalkoztat. azt mondta az egyik leányzó, hogy Prufrock baját szociális fóbiának hívják, és ezek szerint én még egy szociális fóbiát sem vettem észre a passzivitás-öregedés problémakörének takarásában, ez így kicsit meredek volt, mert tudom, mi az a szociális fóbia.
úgy általában csütörtök délután ötre már olyan állapotba jutok el, hogy egy közepesen nem érzelemmentes versen be tudnék bőgni (ezt a szófordulatot most találtam ki), és van egy szeretem-órám ilyenkor, irodalom, és olyan mélységesen butának érzem magamat közben. annyira szégyellem magamat, mert két dolgot érzek igazán a házam tájának talán, a színházat és az irodalmat, és hát annyira keveset tudok. két évig megalázóan hülyének éreztem magamat az angol irodalmi szemináriumaim után, most nem érzem azt egyszer sem, hogy földbe döngöl a butaságom, a modernizmust-abszurdot is a saját terepemnek érzem, itt már csak szégyellnivalóan érzem butának magamat időnként, mint amikor az ember nem tudja megmondani, hogy melyik évben született a kedvenc írója. végülis most már több mint egy éve úgy gondolom, hogy Beckettből fogok szakdolgozni, mert gyűjtöm hozzá a szakirodalmat. nem az van, hogy Beckettből szeretnék, hanem a permanens tudat, hogy úgyis Beckettből fogok. de lehet, hogy nem, mert nagyon érdekelnek a szimbolisták is, meg Carver is meg Heminway is meg egy csomó mindenki, csak olyan mélységesen buta ne lennék meg többet tudnék rólunk. nem hiszem egyébként, hogy a képességeimmel van a baj, egyszerűen a tudásom kevés.
és ekkor már rápörögök egy negatív önerősítő körre, azt hiszem ez a neve, tehát mondok egy hülyeséget, aztán mondom a következőt meg a következőt. háborog az önérzetem, és lehet, hogy nincs igaza.
na, összeszedem magamat, mert most hogy három hete megy ez csütörtökönként már statisztikailag bizonyítva van, hogy a napot megelőző 4-5 óra alvás tehet róla. úgyhogy most lazítás van, aztán holnap majd rástartolok Majakovszkijra, hátha jó pasi. (és ezzel most megvolt a hatásvadász késleltetés és a kiábrándító konklúzió is. bizony, ez a bejegyzés nagyrészt csak arról szólt, hogy csütörtökre már nagyon álmos vagyok.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése