szombat. azt hittem, hogy egész nap próbálni fogunk, de csak 11-től 4-ig. az első kétharmada igazán rossz volt. általában ott helyben kapunk valami anyagot, ami remélhetőleg inspirál minket, és akkor van fél óránk (plusz, ha kell még) valamit létrehozni 3-5 fős csapatokban. megvan az a csapat, akikkel általában dolgozni szoktam ilyenkor, de szerettem volna együtt dolgozni most másik srácokkal, akiktől izgalmas dolgokat láttam, mert a változatosság inspiráló. így kerültem egy harmadik csapathoz, mondván, hogy menjek inkább oda, mert ők mindig széthülyülik, amit csinálnak.
ezt persze lefordítja magának az ember akarva-akaratlanul, méghozzá így "a te dolgod, hogy összeszedd őket". el kell mondjam, hogy úgy érzem, hogy tendenciózusan megjelenik egy olyan feloszlás, amiben a csapatból három ember mindig három különböző csapatba kerül, ebből vagyok én az egyik, és úgy érzem, hogy ez felelősség, már ha nem dekódolom én ezt az egészet rosszul.
mindegy, a lényeg, hogy nem tudtam kezelni a helyzetet. nem tudom, mások hogy érzik vagy mennyire érzik így, de szerintem nem vagyok jó csapatjátékos. tudok kompromisszumot kötni, és úgy általában az életben nagyra becsülöm a kompromisszumokat, viszont kreatív munkában nagyon ritkán érzem úgy, hogy a kompromisszumokból jó helyzetek születnek. a másik vagy a többiek mindig nagyon fontos, figyelned kell rájuk abban amit csináltok, de annak az eldöntésében, hogy mit csináltok, nekem marhanehéz.
ebben a munkában alapvetően mindenki egyenrangú. én mondjuk idősebb voltam a csapatomnál 3-4 évvel, de ez nem jelent semmit. fiatalabbak dolgozni különben is inspiráló, és én sosem voltam olyan, mint amilyenek ők most. én ennyi idős koromban a kémiatagozatra jártam és főként tanultam. mondjátok, hogy nagyképű vagyok, de azt gondolom, hogy speciel némileg jobb dramaturgiai érzékem van, mint ezeknek a srácoknak, akikkel összekerültem, de ebben nyilvánvalóan benne van az a 3-4 év plusz is, és ez még ugyanúgy nem jogosít föl arra, hogy elkezdjek főnökösködni. a színjátszókörben, ahol én vagyok a főnök (bármily rosszul is hangzik ez), az szokott működni, hogy mondok valamit, mondanak valamit, és akkor azt mondjuk, hogy próbáljuk ki, működik-e, mi működik jobban, és akkor abból lesz egy tapasztalattal alátámasztott konklúzió. sokszor kipróbáljuk, amit mondok, éppen azért, mert a kipróbálás még nem jelent véglegeset, és ha nem működik, akkor nem is szoktam ragaszkodni hozzá.
itt ma igyekeztem mindig mindenről elmondani, hogy mit gondolok, hoztam legalább három ötletet, abból kiragadtak valamit, de nem azokat a pontokat, amik dramaturgiailag érdekessé tették volna a jelenetet. (példának okáért azt mondtam, mi lenne, ha úgy demonstrálnánk a szülők egyre későbbre tolódó gyermekvállalását, ha fognánk egy pl. tíz éves gyereket, és vágnánk egy sorozatot, amiben megtartjuk a gyereket végig tíz évesnek, pl. egy szülinapi jelenet megsokszorozva, de a szülőt egyre idősebbnek vesszük. az első verzióban például vannak még nagyszülők, az utolsóban kétgenerációs a család hatvan éves apukával, stb. ebben az lett volna a pláne, hogy a szerepek maradnak, de nem történet, hiszen a gyerek kvázi nem öregedne, ha történetként képzelnénk el. ebből azt találták ki, hogy legyen két jelenet, es aki az elsőben a gyerek, az a másodikban az apuka, mert közben felnőtt. tehát kvázi lineárisan akarták játszani a dolgot, aminek pont az lett volna szerintem a lényege, hogy nem lineáris. ráadásul meg is bonyolították a dolgukat, mert így az lett a második jelenetben a gyerek, aki az elsőben az anyuka volt, szerény személyem pedig, aki az elsőben volt az apuka így maximum nagypapa lehetett volna, az viszont nem volt a képben, így lettem a magyar szabadságszobor, mert szerintük az mennyire "kurvajó ötlet". bele is mentem, akkor már annyira mindegy volt meg különben is, azt akartam, hogy lássák mi a következménye egy ilyen marhaságnak. igen, az sem derült ki, hogy mi vagyok, mivel teljesen irreleváns volt a szabadságszobor jelenléte vagy jelen nem léte az egész jelenetben, mint ahogy maga a jelenet is teljesen irreleváns volt, mert csak ábrázolni akart, ráadásul klisékből építkezve. ennyit a példáról.)
mindegy, de közben és utána is elég rosszul éreztem magamat. tudni kell rólam, hogy vannak önbizalomproblémáim. ennek fényében talán érthetőbb, mindenesetre úgy éreztem, hogy rohadtul az én felelősségem is, hogy ez a szar lett a munkánkból, de én egy pont után azt mondtam, hogy oké srácok, mondjátok, mit csináljak, oszt csinálom. lehetett volna még egy órát vitatkozni helyette, de csináljunk szart, annak is van tanulsága végülis. (bár nem vagyok benne biztos, hogy a srácok levontak-e egyáltalán ebből bármilyen tanulságot.) csak nem tudom, nem okoztam-e csalódást. nem az lett volna-e a dolgom, hogy kézbe veszem az irányítást. de nem érzem úgy, hogy erre a helyzetünkben bármi feljogosítana. alapvetően nem idegenkedem attól, hogy irányítsak, sőt, de ha nincsenek meg azok a keretek, amik ezt legitimálnák, és ennek nem kell feltétlenül felülről rögzítettnek lennie, elég akárcsak annyi is, hogy csapaton belül kvázi rögzítjük ezt, ami akár hallgatólagosan is történhet, szóval ha nincsenek meg ezek a keretek, akkor én nem érzem magamat feljogosítva ilyenre, és akkor kényelmetlen. azért kényelmetlen, mert ilyenkor úgy érzem, hogy kvázi önkényesen akarom ráerőszakolni az akaratomat valaki(k)re.
valószínűleg ezen a ponton hibázok egyébként, mert így is volt valaki közülünk, aki magához ragadta az irányítást. valószínűleg neki nincsenek is ilyen aggályai.
meg kell tanulnom, hogyan lehet jól csapatban dolgozni. mert az csak az A-verzió, hogy nekem van egy ötletem, ami mindenkinek tetszik, és akkor azt csináljuk meg, és hű de együtt vagyunk. (és ezt a verziót meglehetősen szeretem is.) van a B-verzió.
azt gondolom, hogy amerre el tudok indulni az az, hogy nagyon-nagyon nyitottnak kell lennem, és alapvetően minden ötletben a jót, az izgalmasat kell meglátnom. és sokkal rugalmasabbnak kell lennem. azt hiszem, magamtól körülbelül ezt tudom kijelölni magam előtt célnak.
so long.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése