sokszor lehet hallani színházi emberektől, hogy így meg úgy szétszedték egymást a próbafolyamat során, de nekem eddig nem voltak ilyen meneteim. most van az első, hogy elég nagy belső feszültséggel kell valamit csináljak. amit korábban tapasztaltam feszültséget, ott én voltam a főnök, és a próbalemondásokból jöttek a problémák. amiben viszont most játszom, az egyre inkább közeledik a pánikfázishoz szerintem. újratervezésből megy újratervezésbe a dolog, ami szerintem egy töktermészetes dolog tud lenni ilyenkor, csak az a benyomásom, hogy a mondat fogalmazása az a folyamat, ami igazán fekszik a rendezőinknek, nem pedig az, hogy egyszer kikerüljön a pont (kérdőjel? felkiáltójel?) az egész végére. hallatlanul izgalmas és érdekes együtt keresni, de szerintem ahhoz, hogy igazán kiforrjon valami még egy-két hónapra szükségünk lenne, miközben ennyi idő nem áll rendelkezésünkre. és ettől egész egyszerűen az érződik, hogy félünk kitenni a pontot egy félig kiforrott mondatra, mert tudjuk, hogy ez még nincs teljesen kiforrva. és ezért jönnek az újra- és újrafogalmazások, amiken mindig a legfrissebb megszerettük-részletek hatása érződik. de csak bizonyos szavakkal, szórenddel játsszunk - nem újrafogalmazunk, hanem szubsztitúciós reakciókat futtatunk le. kollázstechnika. félelem. viszont nekem ebbe nehéz jól elhelyeznem magam. eleinte azt hittem, hogy itt most hátra lehet dőlni (miközben persze teljes energiabefektetéssel csinálom, amit kérnek tőlem), mert itt most nem én vagyok a karmester... más megálmodja, én meg bedolgozom a megvalósításba. de most egy ideje az történik, hogy folyamatosan látom az újabb és újabb mondatvégi írásjel nélküli megfogalmazásokat, és ebből érzem azt a bizonytalanságot, ami az építészeinkben van. érzem azt a hiányérzetet, amit ők éreznek, és ami abba viszi őket, hogy mintegy cry for help, a kőművesek segítségét vagy legalább véleményét kérjék. ez egy veszélyes határmezsgye. a mondatépítmény inog, a cry for help pedig valahol annak a kifejezése, hogy építészeink érzik, hogy ez még nem elég jó, ugyanakkor a megerősítés után vágy leképződése is. magyarul ha ledöntöd a mondatépítményt, az iszonyúan fáj nekik (éppen ezért tennének meg maguk helyett más e cselekvés ágensének...), ha viszont pozitív megerősítéssel próbálsz operálni, akkor tulajdonképpen velük mész szembe, hiszen letagadod azt az ingást, amit ők pontosan éreznek. kőművesként nemigen vannak egyéb opcióid, minden más már szerepsértés. őket gyengíti, ha mi érezzük az ő megingásukat. nem tudom, mivel tudok segíteni. ha csöndben maradok és instrukcióra várok, akkor én már nem kooperálok vajon? az hátráltat? ha új impulzust hozok be, az nem hátráltat-e ugyanúgy? (már rég nem ártana rendelkeznünk az összes építőanyaggal, amit esetleg használni fogunk. pontosabban mondva, már rengeteg mindent kipróbáltunk, nem létezik, hogy egy se lenne olyan, amiből fel tudjuk ezt a mondatot építeni. vagy még nem találtunk rá? szerintem a dramaturg a hiányzó láncszem.) nem tudom, hogy viselkedjek, hogy az a lehető legnagyobb segítség legyen. ez egy egyszemélyes munka, amire szükség lenne, nem lehet csoportban összedobálni. kohézió kell, azon nem segít ha építőanyagot hordok oda. nem tudom, hogy tudok segíteni, és ha az nem segítség hanem passzivitás, hogy csinálom, amit mondanak, akkor kérem szépen az inputot, mit csináljak másképp. úgy érzem, ha úgy definiáljuk a kőműves-építész relációt, ahogy definiáljuk, akkor nem a kőművesek közé való az építészek bizonytalansága. de ha már itt van, mi a helyes lépés ilyenkor egy kőművesnek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése