Tényleg szeretem a huszadik század első felének a kultúráját még ha nem is ismerem, de az egy kicsit furcsa, hogy a folyamatos tompa bűntudat mellett folyton hülyének érzem magamat, ha angol modernista verset olvasok. És ha vers elején nem is, a végére már borítékolni lehet. Nem csak azért írom, mert az Ash-Wednesdayhez hülye műveletlen tuskó vagyok, hanem mert az In Praise Of Limestone-t is értem gondolatonként, de totálisan nem áll össze belőle semmi kerek, ergo mégsem értem.

Van ez a folyamatos tompa bűntudatérzés... mert procrastination procastrination az megy, de annyira nullának érzem magam minden másban egyébként, tényleg minden másban. Anyám azt mondta, hogy pedig nem is olyan régen büszke volt arra, hogy foglalkozom a politikával. Ez most egyáltalán nem mondható el, mert nem tudom mikor volt egy pont, amikor kiábrándultam ebből is és azóta a strucceffektus működik: bedugom a fejemet a földbe és hagyjon engem mindenki békén mert így akarom elcsszni az egész maradék életemet. Ez a poszt valószínűleg elég out of context így, mert múltkor írtam egy egészen hosszúbejegyzést, amit aztán nem raktam ki, és abban voltak dolgok, ami context lehetne. Igazából nem tudom, mitől lenne jobb. Erre kéne először rájönni, de a fokozott izomtónus prezerválásával most visszaerőltetem magamat a tanulmányaimba hátha javít egy kicsit a bűntudatérzésen. Pá.